Egy lájkért?

Dezső régi ismerősöm. Már nem is tudom, hány évtizede. Bár amikor bejelölt, nem ismertem meg.

Az emberek nem vigyáznak magukra, és az idő eszméletlen rombolást tud végezni az arcukon. Napi két feles, két doboz cigi, ücsörgés a tűző napon, stressz. Nem tudom, miből gondolják, hogy ez nem szed szét. Mindig csak picit, csak picit, de Faria abbé is csak mindennap egy picit vésett If várában, és az idő meghozta a gyümölcsét.

Mindegy, nem ez a lényeg. Dezső harcol. Küzd. A kormány az ő ellensége. Mindennap kitesz valamit, amiről azt gondolja, hogy fáj Orbánnak. Egyszer egy képet, ami előnytelennek mutatja. Egyszer egy idézetet, ahol valaki csúnyát mond rá. Máskor csak kiírja nagy betűkkel: GAZ­EMBER! Néha kap rá egy tetszikelést, de általában ezek elsikkadnak az időben, délután már ő sem látja. Odakommentelném legszívesebben: „Ugye azt tudod, hogy ha valakivel 24 órában foglalkozol, támadod, köpdösöd, munkát teszel bele, hogy legyőzd, azzal voltaképp oltárra helyezed, és életednek vezércsillaga lesz? Ő lesz lelkedben a főnök. Urad és parancsolód. Heti egy lájkért megéri ez a rabság?”

Ma ezt írta: „A Kedvesem azt kérte, ne politizáljak. Nos, a válaszom: NEM! Én nem születtem rabszolgának!” Olvasom, és arra gondolok, az emberek félreértésben vannak. Fogalmakkal nincsenek tisztában. Valahogy módosul a jelentésük, és persze a saját javukra, mert minden szentnek maga felé hajlik a keze. A politizálás az, amiről Mikszáth írt annak idején. „Jelentés a T. házból!” A politizálás az országgyűlés. Vagy amikor a kaszinóban a képviselő úr meg a helyi földbirtokos félrevonul az egyik sarokba, és megbeszélik a vasút ügyét. Vagy hogy követválasztáskor mit kéne tenni az ellenjelölttel. Vagy miért rossz a haderőjavaslat, amit benyújtott a vármegye.

Ez a politizálás. Amikor a sértett kis­ember kidühöngi magát az üzenőfalon, az nem politizálás. Az vergődés. Mint amikor a csinos lány nem köszön vissza, és a Béla sértetten dobbant egyet, majd utánaszól valami csúnyát.