Tehetetlenség

A telefonomat böngészem. Mert az ember ha ledől picit, bambul, néz maga elé, akkor óhatatlan elkezd valamit matatni.

Régi korok embere a szakállát birizgálta a jó ebéd után, Matula bácsi lenyúlt maga mellé a heverőn, s vakargatni kezdte a kutya fülét, a mai ember legtöbbször a telefonját nyomkodja. (Akinek van szakálla, az is így tesz, ebből is látszik, hogy nem igaz a mondás, hogy haladás nem létezik!)

Megjegyzem, nem értem, mi bajuk az embereknek a nyomkodással. „Ül a metrón az a sok ember – főleg a mai fiatalok! – és nyomkodja a telefonját ahelyett, hogy Dosztojevszkijt olvasna. Micsoda idők!” Ez egyfajta visszatérő vádpont, holott nem nagyon értem, mi mást lehetne tenni a villamoson. Ha megnézünk egy fényképet mondjuk a hetvenes évekből, ami a városi közlekedést mutatja, ott meg mindenki az újságot bújta. És minden bizonnyal nem a könyvkritikarovatot vagy a tárcamellékletben a filozófiai értekezést.

Szóval a telefonomat böngészem, görgetek fel-le, nyomok ide meg oda, s egyszer csak bevillan. Az okostelefonon a hívás ikonja még mindig a tárcsás, vonalas telefon kagylója. Vajon egy mai 14 éves érti, hogy miért?

Az univerzum egységes egész. Ugyanazok a törvények vonatkoznak mindenre, és amikor azt hisszük, hogy egyes dolgok mások a fizika, a biológia vagy emberi lélek területén, tévedünk, és rá kell jönnünk, hogy valójában ugyanazok ott is, csak más és más arcukat mutatják. „A tehetetlenség a fizikai testek azon tulajdonsága, mely ellenállásukat fejezi ki a mozgási vagy nyugalmi állapotuk megváltoztatásával szemben, vagy a testek azon hajlamát, hogy ellenálljon a mozgásállapotában fellépő bármilyen változásnak.” Ez a klasszikus fizika egyik törvénye. De nem ez a fajta tehetetlenség irányítja az emberek világát is? A hívás gombja a telefonkagyló, amit még Virág elvtárs használt, mikor Gogolák elvtársnőnek adott utasításokat, a mentés jele továbbra is a floppy, és a vasúti átjáró tábláján is még mindig gőzmozdony van. És ez bizony így van jól.