Alkalmatlan univerzalizmus

A nyugati univerzalizmus és a hozzá kapcsolódó narratívák korlátozták a Nyugat geopolitikai megfontolásait – és ez ma is így van. Ez nemcsak azt eredményezte, hogy a nyugati elitek kevésbé voltak képesek megfejteni a kortárs nemzetközi kapcsolatok összetettségét, hanem a stratégiai előrelátásukat is korlátozta. Az érvényben lévő elbeszélésmódok megnehezítik a nyugati országok számára az események előrejelzését és a hosszú távú jövőképek felvázolását (a szövegben a nyugati kifejezés elsősorban az USA-ra és Nyugat-Európára, vagyis a transzatlanti közösség két pillérére utal).

Ennek fényében felmerül a kérdés, hogy például Kína Oroszországhoz való közeledése, amely jelentős mértékben az USA Oroszországgal szembeni elszigetelési stratégiájának eredménye, valóban megfelel-e az USA hosszú távú geopolitikai érdekeinek; vagy hogy a kontinentális Európa Oroszországtól és annak gazdag nyersanyagbázisától való elszakadása valóban az európai gazdaságok érdeke-e. A főbb nyugati ideológiákat az univerzalizmus elve befolyásolja, vagyis az a széles körben elterjedt meggyőződés, hogy a nem nyugati világ társadalmai működhetnek a nyugati normák, értékek és struktúrák szerint, és úgy is kell működniük. Az effajta nyugati világnézet kizárja a kulturális sokszínűségnek, a civilizációs sajátosságoknak és a nem nyugati társadalmak működésének alaposabb vizsgálatát. Ezt az „etnocentrikus” hozzáállást a múltban többek között Claude Lévi-Strauss francia antropológus is bírálta.

A nyugati elitek olyan nyugati narratívákra összpontosítanak, mint a demokratizálódás, a szabályokon alapuló nemzetközi rend, a „védelmi felelősség” elve, a demokratikus béke és a „szabad világ kontra önkényuralmi politikai rendszer”. Az ehhez kapcsolódó világképet a szűk bináris gondolkodás jellemzi, és az a tendencia, hogy a dolgokat abszolútnak tekintsük: jónak vagy rossznak, helyesnek vagy helytelennek. Ennek a nyugati demokratikus világnézetnek meglehetősen káros megnyilvánulása az államok és kormányok jó és rossz pontokkal való felruházása azon gondolkodás szerint, hogy a „jó” országok a nyugati normákat támogató politikát folytatnak, míg a nyugati normákat és értékeket nem követő „rossz” országok befolyásolhatók és megtámadhatók gazdasági és/vagy humanitárius ürügyekkel.

Ezt a torz kettősséget az a monokauzális gondolkodásmód támasztja alá, amely szerint a legtöbb konfliktusnak csak egyetlen oka van – jelesül a liberális demokrácia és/vagy a piacgazdaság hiánya –, és hogy a politikai és gazdasági élet nyugati formáinak szélesebb körű támogatása garantálná a világbékét. Ugyanezen érvelés szerint egy diktátor eltávolítása a demokratizálódás nevében – például katonai beavatkozással és az azt követő rendszerváltással – biztosítaná a stabilitást, a jólétet és a boldogságot. Az efféle nyugati narratívákat különösen az Egyesült Államok neokonzervatív elitje terjeszti, amely az USA-ra mint a szabad világ missziós szerepű vezetőjére tekint, amelynek minden demokratikus országot egyesítenie kell az autokratikus rezsimekkel – különösen Kínával, Oroszországgal és Iránnal – szemben.

Csakhogy a világ „többi” része, amely a világ népességének túlnyomó súlyát képviseli, nem fogadja el a nyugati primátust. A nyugati narratívákat a nem nyugati világban gyakran képmutatásként érzékelik, különösen azért, mert a múltban nemritkán erkölcsi indokként használták őket különféle katonai beavatkozásokhoz, amelyek valódi célja az erőforrások vagy geostratégiailag fontos területek ellenőrzése volt. Példaként említhető Iraknak az Egyesült Államok vezette 2003-as inváziója vagy a 2011-es líbiai rendszerváltás.

Sikertelen export

A világ többször is tanúja volt a demokráciaexport negatív következményeinek és a nem nyugati társadalmakra annak ellenére ráerőltetett neoliberális gazdasági modellek kudarcának, hogy azok teljesen eltérő társadalmi-kulturális, demográfiai és történelmi jellemzőkkel rendelkeznek. A líbiai kaotikus helyzet ékes példája a nyugati fiaskónak. A 2011-es katonai beavatkozás, amelyben Franciaország és Nagy-Britannia kulcsszerepet játszott, nemcsak rendszerváltáshoz, hanem a líbiai állam részleges összeomlásához is vezetett. A Nyugat valóban eltávolította Moammer el-Kadhafi tekintélyelvű rendszerét. Ugyanakkor felgyorsította az ország szétesését, ami többek között ahhoz vezetett, hogy az Iszlám Állam jelentős mennyiségű líbiai eredetű fegyverhez jutott. Az ebből eredő káosz sokkal nagyobb biztonsági fenyegetést jelentett (és jelent ma is) Európára, mint a korábbi Kadhafi-rezsim. Líbia a nyugati beavatkozás előtt Afrika egyik legfejlettebb állama volt.

Egy kis elméleti kitérő: a geopolitika szó a politikai folyamatok és azon földrajzi terek kölcsönhatásainak tanulmányozását jelenti, amelyekben ezek a folyamatok zajlanak. A geopolitikai elemzés célja a társadalmi-politikai helyzetek és azok területi dimenziói közötti kölcsönhatások vizsgálata. Valamely geopolitikai rivalizálás megértéséhez többek között górcső alá kell venni, hogy milyen eszmék és elképzelések befolyásolják a szereplők gondolkodásmódját. Ezek az elképzelések, amelyeket a geopolitikában reprezentációknak is neveznek, gyakran egy embercsoport kollektív mentalitásának egy meghatározott részére utalnak, amely viszont szorosan kapcsolódik a nemzeti mítoszokhoz, szimbólumokhoz, valláshoz és a történelem sajátos értelmezéséhez. A geopolitikai elemzés során túl kell lépni a saját kulturális felfogáson és előítéleteken, és bele kell helyezkedni egy ország vagy nép helyébe, hogy megértsük, hogyan érzékelik a helyi lakosok és etnikai csoportok a saját geopolitikai környezetüket, és hogyan befolyásolják ezeket a perspektívákat a földrajzi jellemzők, a történelmi és gazdasági tényezők és a kulturális identitás.

Vissza a tárgyhoz: amikor a Tajvan és Kína közötti feszültségeket az USA és Kína közötti növekvő geopolitikai és geoökonómiai rivalizálás tágabb összefüggésében vizsgálják, a legtöbb nyugati szakértő a lehetséges háborús forgatókönyvekre összpontosítja elemzéseit. Bár a fegyveres konfliktus – mint lehetséges forgatókönyv – nem zárható ki, a háború nem áll Kína érdekében, és nem tekinthető az országban elsődlegesnek tekintett stratégiai opciónak. A kínai gondolkodás jobb megértéséhez szükséges megvizsgálni az ország stratégiai kultúrájának néhány fő jellemzőjét. Az ázsiai ország hosszú történelme során viszonylag kevés háborút vívott, különösen az olyan nyugati hatalmakhoz képest, mint az USA. A kínai stratégia egyik fő jellemzője a közvetlen katonai konfrontáció helyett a közvetett megközelítés. Ahogy Szun-ce írta A háború művészete című könyvében (Kr. e. 500 körül): „A hadművészet legmagasabb tökéletessége abban áll, hogy harc nélkül megtörjük az ellenség ellenállását.”

Az 1990-es évek végén két magas rangú kínai katonatiszt Korlátlan hadviselés címmel könyvet adott ki, amelyben Kína nagyszabású, a hadviselés minden eszközét egyesítő stratégiája mellett érvel. A hangsúly azonban nem e katonai eszközökön van, hanem elsősorban a diplomácián, a gazdaságon, a technikán, a kultúrán, az információn és a pszichológiai hadviselésen, mégpedig a külpolitikai célokra törő közvetett stratégiák keretébe helyezve.

A go stratégiája

Egy másik érdekes referencia ahhoz, hogy megértsük, hogyan gondolkodnak a kínaiak a stratégiáról, a go nevű táblajáték. Nyugaton nem igazán ismert, pedig a kínai filozófia, kultúra, stratégiai gondolkodás, hadviselés, katonai taktika és diplomáciai alkudozás élő tükörképének tekinthető, és kapcsolódik Szun-ce tanításaihoz is. A sakkjátékkal ellentétben – ahol két hadsereg áll egymással szemben a táblán, és a cél az ellenfél kiiktatása – a go célja nem ez, hanem az, hogy minél több helyet szerezzen magának a játékos a négyzethálós rajzolatú táblán az ellenfél bekerítésével. A mérkőzés teljesen nyitott táblával kezdődik. Ez a különleges kialakítás lehetővé teszi a kreatív stratégiai gondolkodást és az interakciót. A továbbiakban a két ellenfél között versengés bontakozik ki, amelynek során a kis fekete vagy fehér, lencse alakú korongokkal mindkét fél területeket igyekszik körbevenni. Ezek a területek kisebb csatákba kerülnek, amelyek során növekednek, csökkennek, vagy akár el is veszhet az egész adott terület.

Kína Tajvannal kapcsolatos hozzáállása a kínai stratégiai kultúra legfontosabb elemeit képviseli, és megmutatja, hogyan lehet gazdasági és diplomáciai eszközöket bevetni szélesebb körű geopolitikai célok érdekében. Ezt különösen a geoökonómia egyre növekvő jelentősége szemlélteti. 2010 júniusában Kína és Tajvan gazdasági együttműködési keretmegállapodást (ECFA) írt alá a gazdasági kapcsolatok kulcsfontosságú területeinek liberalizálása érdekében. Ennek eredményeként Kína Tajvan legnagyobb kereskedelmi partnerévé vált, a két ország közötti kereskedelem volumene 2016-ban mintegy 160 milliárd amerikai dollárt tett ki, 2021-re pedig csaknem megduplázódott. Kína ezáltal Tajvan legnagyobb exportfelvevőjévé és a tajvani befektetések legfontosabb piacává is vált. Ráadásul a koronavírus-járvány kitörése előtt évente mintegy négymillió kínai turista érkezett Tajvanra. Ezek a tényezők a kölcsönös gazdasági függőség növekedéséhez vezettek Tajvan és Kína között.

Ugyanakkor Peking geoökonómiai befolyását arra használja fel, hogy diplomáciailag elszigetelje Tajvant azáltal, hogy gazdasági előnyöket nyújt azoknak az országoknak, amelyek hajlandóak megszakítani a diplomáciai kapcsolatokat Tajvannal. E stratégiákkal Peking arra törekszik, hogy szomszédját szorosabban a szárazföldi Kínához kösse. Nem is sikertelenül: Tajvannak ma mindössze tizenhárom diplomáciai szövetségese van világszerte. Tekintettel a Tajvannak nyújtott amerikai támogatásra, fontos megjegyezni, hogy Kína az USA második legnagyobb külföldi hitelezője: Peking számára ez jelentős nyomásgyakorló tényező.

A nemzetközi rendet az USA által vezetett nyugati hegemóniából a többpólusú rendszerbe való átmenet jellemzi. A relatív gazdasági és politikai hatalom az euroatlanti övezetből Ázsia és a világ más régiói felé is eltolódik. A 2050-re vonatkozó előrejelzések szerint az ázsiai államok fogják uralni a világgazdaságot: Kína lesz a vezető gazdasági szereplő, India a második, Indonézia a negyedik, Japán pedig az ötödik helyen áll majd. Az USA eközben csak a harmadik legnagyobb gazdaság lesz. Egyetlen európai gazdaság sem található majd a tíz legnagyobb között.

Újrapozicionálás

Ami a demográfiai tényezőket illeti, érdemes megjegyezni, hogy Európában és az Egyesült Államokban a demográfiai adatok a lakosság számának csökkenő tendenciáját mutatják (az USA-ba érkező bevándorlás ezt a tendenciát enyhítheti, viszont 2050-től ez európai eredetű amerikaiak kisebbségben lesznek az Egyesült Államokban). Ázsia népessége már most is körülbelül négyszerese az észak-amerikainak és az európainak együttvéve. Ráadásul az ukrajnai háború felgyorsíthatja a nemzetközi erőviszonyok eltolódását. Ennek fontos mutatója, hogy a világ többsége nem támogatja a Nyugat Oroszországgal szembeni szankciós politikáját, és egyre több ország adja fel az amerikai dollárban történő kereskedést.

A szabályokon alapuló nemzetközi rend kettős mércéje és képmutatása, amely a nyugati világot a jog, a rend és az igazság őrzőjeként mutatja be, immár nem kényszeríthető rá a kialakulóban lévő többpólusú világra. Itt az ideje ezért, hogy a nyugati elitek megpróbálják jobban megérteni a Nyugat (a globális Észak) és a „többi” (a globális Dél) közötti kulturális és civilizációs különbségeket, és mélyreható geopolitikai elemzésekhez forduljanak, hogy hatékony stratégiákat dolgozhassanak ki a nyugati világ sikeres újrapozicionálására. Ez különösen fontos Európa számára. Az öreg kontinens azzal a kockázattal kényszerül szembenézni, hogy idővel csupán mint az USA árnyékában manőverező irreleváns stratégiai mellékszereplő léphet fel a világban.

A szerző Genfi Geopolitikai Tanulmányok Intézetének (Geneva Institute of Geopolitical Studies) alapítója és igazgatója. Az írás először a német Internationale Politik folyóirat 2023. július–augusztusi számában jelent meg.