Nemzet, állam

Azt mondja az ukrán külügyi szóvivő, bizonyos Oleg Nikolenko, hogy azért fogtak hozzá a magyar nyelvű oktatás fölszámolásához, hogy a „magyar származású” ukránok, idézem: „sikeresebbek legyenek Ukrajnában, hogy jobban beilleszkedjenek a társadalom különböző rétegeibe (…).

A magyar származású ukránok ukránul tanulhatnak, jobban elmerülhetnek az ukrán nyelvben, és sok más egyéb hozadéka is van, ami a társadalom szempontjából hasznos, és sikereket hozhat nekik. Ezért csináljuk ezt.”

És nem robban ki a fölháborodás az Európai Parlamentben. Pedig ott ülnek a „katalán származású” spanyolok, az „osztrák származású” olaszok, a „svéd származású” finnek, ott ülnek a százféle etnikai kisebbség képviselői, és nem követelik határozatban, hogy Ukrajna azonnal hagyjon föl ezzel az etnikai elnyomással.

A román kommunista nacionalizmus legsötétebb korszakait idéző mondatoknak nem is a tartalmuk a meglepő. Ukrajna nem az első szomszédos állam, amely erre az alapra helyezi a kisebbségi politikáját. A meglepő az, hogy egy vezető kormánytisztviselő ilyen magától értetődőként ki is mondja ezt, és a nyugati világ részéről semmilyen következménnyel nem kell számolnia.

Vagy talán ezen sem szabad meglepődnünk? Hozzá kell szoknunk, hogy a nyugati, ébredt világ a létező összes valódi és mesterségesen kreált kisebbség mellett harcosan kész kiállni, kivéve a nemzetiségeket? Nem, nem szabad hozzászoknunk. A magyar államnak joga és kötelessége, hogy harcoljon azoknak a magyaroknak a jogaiért, akiket akaratuk ellenére szakítottak el az anyaországuktól, és amely jogok a világ minden civilizált országában az etnikai kisebbségeket megilletik. Nem kiváltságokat követelünk, hanem azokat a jogokat, amelyeket a dél-tiroli osztrákok, a spanyolországi baszkok, a finnországi svédek magától értetődően birtokolnak.

Ha Ukrajna csatlakozni akar Európához, ahhoz Magyarország hozzájárulására is szüksége van. Azt pedig nem kapja meg, amíg a kormánya nem tanul meg európai módon kormányozni. Ebből nem engedhetünk.