Kezdjük azzal, hogy Zágráb már a hetvenes években szorgalmazta: nyissunk mi is külképviseletet a Szent Korona hajdanvolt országának a fővárosában. A szolgaszorgalmú Kádáradminisztráció azonban „lesöpörte a tárgyalóasztalról ezt a horvát kérést, mert a magyarok számára csak az volt a fontos: mit mond Belgrád?” Annak ellenére volt elutasító a magyar fél, hogy Zágrábban már tizenegy főkonzulátus működött, és nemcsak Isten háta mögötti haussza-néger vagy urundi-burundi, hanem ugyancsak moszkvai alárendeltségű csehszlovák és lengyel is. A magyar kommunisták tehát nemcsak Moszkvától tartottak, hanem Belgrádtól is féltek. Volt idő pedig, hogy Titót Lukács György mélyenszántó filozófiai művében „láncos kutyának” nevezte, új bölcseleti „definíciót” vezetve be abba az emelkedett szellemű tudományba, amit hajdan Platon, Arisztotelész, Kant, Nietzsche művelt. Moszkva azonban kibékülvén Belgráddal, megparancsolta alattvalóinak, hogy parírozzanak Jugoszláviának is. Magyarországnak tehát minden nyomdatermékéből ki kellett irtania a szerbeket ért kritikai megjegyzéseket azontúl. Annak ellenére, hogy a nyolcvanas évektől kezdve Ljubljana és Zágráb is egyre hangosabban fütyült arra, hogy „mit mond Belgrád?” Ezért tartották enyhén szólva szánalmasnak a szlovének és horvátok a magyar lamentálást és mentegetőzést, arra hivatkozván, hogy „mint mond Belgrád?” Sőt a két ősi kultúrájú, katolikus ország gunyorosan és lekicsinylően „belgrádi legényeknek” csúfolta a magyar diplomatákat. Persze, ama roppant eredeti filozófus tanítványai ma is meghatározó szerepet játszanak a magyar kultúra tönkretételében, akárcsak a „belgrádi legények” emeszpés ancúgban az országrombolásban. Ez a Belgrád iránti szolgaszellem – megkésve – nyilatkozik meg a szerb–albán viszony megítélésében ma is. Idézek a cikkből: „A Juhász [ez a Juhász egy másik Juhász, hazai Balkán-szakértő tótumfaktum] és a KÜM-csapat [Külügyminisztérium] mindent Belgrád felől nézett, ezért nem vette észre, hogy az albánoknak Milosevic nélkül sem kell Szerbia, mert egyszerűen nem tartanak igényt a szerb államhatalom jótékony gyámkodására […] Ez Budapesten fölfoghatatlan volt […] nem Pristina szemszögéből értékelték az önrendelkezés fogalmát, hanem csak arra összpontosítottak: mit mond Belgrád?”

Valljuk be, megsemmisítő kritikája ez a szolgalelkű magyar politikának. A szörnyű az egészben az, hogy amikor már régen az egész világ fütyül Belgrád véleményére, Moszkvával egy húron pendülve az MSZP-s és az SZDSZ-es „belgrádi lények” még alázatosan habzanak. A magyar külpolitika ezek szerint sem sokat változott 1989 óta. Antall kormánya megpróbálta ugyan a horvát függetlenségi harcot támogatni, azzal, hogy a munkásőröktől begyűjtött Kalasnyikovokat átcsempészte a határon a horvátoknak. De ezt is ostobán csinálta. Lebuktak. „Belgrád ordítozott, fenyegetőzött, és világbotránnyá igyekezett duzzasztani a történeteket.”

De ha csak Belgrád ordítozott volna! Konrád György, minden magyar író szégyenére azonnal televisította Európát a népirtó és nemi erőszakoló szerb elnyomó hatalom védelmében, és persze a szabadságharcot folytató horvátok ellen. És az SZDSZ is visítozott kalasnyikovozva: vesszen Antall és az önrendelkezés eszméje az Észak- és Nyugat-Balkán térségeiben. Amin persze nem kell meglepődnünk. Az MSZP csak ott folytatta, ahol az MSZMP abbahagyta.

(Folyt. köv.)

Szalay Károly