A riportereknek sikerült megszólaltatniuk az országos bábuvá válást megelőző utolsó kormányfőt.

– Miért érezném magam rosszul? – kérdezett vissza támadóan a kialakult helyzetre utaló érdeklődésre. – Én vagyok a miniszterelnök, mi az hogy! Az pedig számomra siker. Nem kicsit! Kérdezzék az ellenzék vezérét, ott szemben! Neki vannak fenntartásai. Ő szítja a nyugtalanságot.

– Nem szítok semmit – tiltakozott a megszólított.

– Az embereket csúnyán becsapták, de már kezd felnyílni a szemük.

– Nem kellene valami drasztikus megoldást találni erre a lehetetlen helyzetre? – fordultak az elnökhöz.

– Tollas a hátam? – vonta össze megrovóan a szemöldökét az elnök. – Nem? Akkor ne nézzen madárnak! Én itt állok – mutatott a talapzatra, amelyhez rögzítették –, és szilárdan őrködöm az alkotmány felett.

Hirtelen az egyik bábu kiabálni kezdett:

– Ez mind kamu! Ez az egész csak díszlet, bábuk vagyunk valamennyien!

A kiállítás rendezői bosszúsan csóválták a fejüket, és az elromlott, szokatlanul viselkedő viaszbábot leemelték a helyéről. Hiába tiltakozott, a jelenlévő többi bábu egyetértő bólogatása közepette kivitték, beolvasztották, és új figurát mintáztak belőle.

– Na hiszen… – dünnyögött a sok-sok viaszforma.

– Vannak nehézségek, problémák, de alapvetően emberek vagyunk, nem pedig bábok. Micsoda arcátlanság!

Ungváry Zsolt