A mellettem lakó érdekes fickó. Néha elbeszélgetünk, mert intelligens fazon, s oly témákról lehet véle diskurálgatni, amik nem felelnek meg a hivatalos normáknak (el se merem mondani, milyen csúnya, megkülönböztetős dolgokat szoktunk cinkosan elsuttogni a kerületi újság postaládából való kihalászása közben), bár tekintetében olykor az őrület lángját látom felvillanni.

– Ej, nemsokára rájár a rúd szegény Corvin Mátyásra! – kezdte a beszélgetést a mellettem lakó. Felvontam a szemöldökömet.

– Hogyhogy? Hisz itt a reneszánsz év. Hirdetik úton-útfélen.

– Hát éppen ez az! – hajolt közelebb, s csippentett egyet szemével, mintha holmi faji jellegű vicc mesélésébe kezdett volna. Szerencsére semmi ehhez fogható borzalmasság nem következett be. Különben is, ma szerintem nem olyan kort élünk.

– Ezt a Gyurcsány nem fogja annyiban hagyni. – csóválta a fejét. – Előbb-utóbb lépni fog valamit.

Továbbra is a sötétben tapogatóztam.

– Figyeljen csak – hajolt közelebb, mintha gyanús, ferde hajlamai felbuzgásának akart volna szabad utat engedni. De szerencsére ez sem a mai kor jellemzője. – Ferenc az ilyesmit nem szenvedheti. Hát mit gondol, miért ásatta ki a Kádárt? Mert maga sem gondolhatja, hogy holmi szélsőségesek mívelték. Ugyan! – legyintett. – Ezt a Ferenc intézte, mert zavarta, hogy a Jánosnak egyesek előtt tekintélye van. Nimbusza. És ott az öreg Gyufa! Mekkora hülyét csinált a hajdani határmegnyitóból! Ami renoméja még volt, annak mára annyi. Látta, nem? Nem is bírta lelkileg, s most ott pihen az elfekvőben. Ezt a Mátyás-dolgot sem bírja majd ki. Egy darabig nyeli, aztán majd kigyullad valami, vagy előásnak egy eddig elő nem került kompromittáló dokumentumot.

Elköszöntem tőle. Szerintem marhaság ez, de jót szórakoztam. Remélem, önök is.

Pozsonyi Ádám