Első számú rögeszmém, s ezt olvasóim jól tudják, hogy létkérdése nemzetünknek a népszaporulat, a csecsemőszületések tragikus csökkenése és a társadalom elaggása, amit még az sem mérsékel, hogy a szocialista–liberális koalíció mindent elkövet az idősek elhalálozásának fölgyorsítása érdekében. Belegondolni is szörnyű, mi lesz ennek a vége, mivel immáron 1945 óta olyan politikai erők grasszálnak az országban, amelyeknek látható célja a magyar nemzet kiirtása, akár szélsőbal, akár langyos kádárista, akár globalista, akár neoliberális bohócmaszkban tetszelegnek.

Csodákat nem várhatunk sem a még vergődő és kialakulatlan demokráciától, sem a pártoktól, hacsak nem támogatják az arra érdemeseket a civil mozgalmak, a spontán szerveződések.

Előadásomnak tehát az volt az alapgondolata, hogy társadalmunk, nemzetünk jövőjének kulcskérdése a népszaporulat. Ebben a vélekedésben nem álltam egyedül, hiszen mások is szóltak a népességcsökkenésről, s volt, aki azt mondta: a jövőt csak az ezután születendő gyermekek menthetik meg. Nagyon jól tudjuk, az egészséges társadalomban megfelelő arányban élnek öregek, idősek, középkorúak, fiatalok, gyermekek. Ahhoz, hogy ez a kedvező arány kialakulhasson, nemcsak anyagi előföltételek szükségesek, szerintem a társadalom jó közérzete sokkal inkább fontos. Ha törik, ha szakad, a rémuralkodó balliberális koalíció létezése ellenére is. Amit, belátom, nehéz semlegesíteni.

Súlyosabbnak ítélem meg ezért össznemzeti pesszimizmusunkat, amit nemcsak Gyurcsányék gerjesztenek. Kudarcközpontú a történelemszemléletünk, múltunk téves értékelése teszi tönkre a magyar közösség immunrendszerét, védekező reflexeit.

Az optimista, cselekvésre serkentő nemzettudat rombolásában kétféle embertípus vesz részt. Az egyik egyértelműen magyarellenes, számomra megmagyarázhatatlan módon sziszegő gyűlölettel simfel mindent, ami magyar. Ezek az egyedek történelmünk degradáló meghamisítására törekednek, fanyalognak, szidalmaznak, önbecsülésüket törik össze, és mi, ostobák, bedőlünk nekik. Ilyen megnyilatkozásnak tartom mindazt, amit a Szent Koronával, a nemzeti ereklyékkel művelnek, rendszerváltás előtt kommunista, rendszerváltás után liberális gyönge szellemű idétlenkedések formájában.

Mondjuk ki azt is, hogy ezek a magyarokat gyűlölő megnyilvánulások kimerítik a rasszizmus fogalmát is, az emberi méltóságot megalázandó.

S míg ezek – szerintem egyébként helyesen – semmiféle bírósági vagy rendőrségi retorziót nem vonnak maguk után, ugyanakkor farizeus módon gyűlölettörvényt hoznak, persze nem a magyarság védelmében. Ami azonban ijesztőbb, a magyar nép kitermeli, díjazza, jutalmazza eme ellenségeit, sőt népszerűsíti, kulcspozíciókba seggelteti őket. Itt van például ez a kajla vigyorú Alföldi Róbert, akinek a programja önmagában vészjósló, s nemzeti idétlenjeink tapsikoltak kinevezésének. Holott nem lelkesedés, hanem bojkott illetné meg az efféle torz szellemű szüleményeket, ez lehet az egyetlen demokratikus védekezés velük szemben.

Ám még súlyosabb veszélynek tartom azt, hogy manifeszt, elismert, sőt magasztalt nagy magyarok, köztük zsenik is részt vállalnak a történelemhamisításban, a nemzettudat rombolásában. E káros történelmi téveszmékből fogok néhányat idézni e sorozatban a közeljövőben.

Szalay Károly