Ez alkalommal „a 90-es évek egyik történelmi bestsellere” (Népszabadság), Misha Defonseca Túlélni a farkasokkal (Survivre avec les loups) című elmeszüleménye esett a „rosszhiszemű szőrszálhasogatás” áldozatául. A könnyfakasztó sztori Harry Pottert is felülmúló gyermetegsége láttán csoda, hogy csak most, több mint egy évtizeddel az elkövetése után. Bár ha azt nézzük, hogy a holokauszt-történetekkel szemben bármiféle hitetlenkedés úgymond „obszcén”, embertelen és sok helyen törvényileg is tilalmazott, akkor inkább az a csoda, hogy egyáltalán bekövetkezett a bukta.

A könyv egy nyolcéves belgiumi zsidó kislány állítólagos visszaemlékezése, akinek a szüleit koncentrációs táborba hurcolták a nácik, ő pedig egyes-egyedül a keresésükre indult Európán keresztül. Átvágta magát a háború sújtotta Német- és Lengyelországon, egészen Ukrajnáig. Potom háromezer kilométeres vándorlása során a német erdőségekben farkasok táplálták, mint egykor Mauglit.

Ja, és mellesleg leszúrt egy német katonát, aki meg akarta erőszakolni. Miután 18 nyelven több millió példányban eladták és filmet is forgattak belőle, a legnagyobb belgiumi francia nyelvű napilap, a Le Soir szerkesztőségében egyeseknek végül mégis csak szemet szúrt a történet – enyhén szólva – „fantasztikus” jellege. Az állítólagos szerző előéletének vizsgálatakor azután kiderült, hogy igazi neve Monique De Wael, nem zsidó, hanem keresztény, és nem nyolc-, hanem négyéves korában veszítette el a szüleit, akik ugyan valóban német deportálásban haltak meg, miután apja egy katonákból álló ellenálló csoport tagjaként feladta társait. Lelepleződése után a „szépkorú” (71 éves) mesemondó, aki a több tízmillió dolláros jogdíjakból már jó ideje Amerikában morzsolgatja napjait, maga is bevallotta, hogy a történetet csupán kitalálta.

Esete azonban távolról sem tekinthető egyedinek. Az elmúlt évtizedek folyamán számos holokauszt-memoárról bizonyosodott be, hogy a valós történelmi tények helyett szerzőik fantazmagóriáit rögzítik – a témában megnyilvánuló, szinte korlátlan „fizetőképes kereslethez” igazodva.

Négy éve a Bernard Holstein néven publikáló, 69 éves ausztrál „holokauszt-túlélőről” derült ki, hogy valójában Broughamnek hívják, nem zsidó, hanem katolikus, sőt volt papi szeminarista, aki legfeljebb látogatóként lehetett koncentrációs táborban, azaz Stolen Soul című lágerélmény-beszámolója az elsőtől az utolsó szaváig fikció.

1996-ban a nemzetközi kritika egyöntetű lelkesedése fogadta Binjamin Wilkomirski svájci szerző Fragments: Memories of a Childhood 1939–1948 (Töredékek: gyermekkori emlékek) című, eredetileg német nyelven megírt kötetét, amely az USA-ban elnyerte az Országos Zsidó Könyvdíjat (National Jewish Book Award), Franciaországban a Holokauszt Emlékdíjat (Prix Mémoire de la Shoah), Nagy-Britanniában pedig a Jewish Quarterly irodalmi díját. Alig két év múlva azonban vége szakadt a hozsannának, miután a Weltwoche hetilap 1998. augusztus-szeptemberi számaiban Daniel Ganzfried újságíró közzétette, hogy a „remekmű” valójában egy Bruno Dösseker nevű, 57 éves keresztény árvagyerek konfabulációja, aki saját lágertapasztalatok híján az ujjából szopta az egész történetet, amelynek a hitelességét pedig egy Laura Grabowski nevű, szintén 57 éves „holokauszt-túlélő” is garantálta. Nos hát, a Cornerstone keresztény magazin 1999 októberi leleplezése szerint a hölgyemény valójában Laurel Rose Willson néven, keresztény szülők gyermekeként látta meg a napvilágot az USA-beli Washington államban, és korábban Lauren Stratford álnéven írt könyveket, azt állítva bennük, hogy sátánista rituálékon különböző sérüléseket szerzett. A későbbiekben Wilkomirskival közösen tartott élménybeszámolói során ugyanezeket már az Auschwitzban elhíresült dr. Mengele számlájára írta…

Vannak aztán olyanok is, akik még arra sem veszik a fáradságot, hogy saját maguk öntsék formába fantazmagóriáikat. Inkább „bedolgozókra” bízzák a dolgot. Az Au nom de tous les miens (Az enyéim nevében) című 1971-es holokauszt-történetet jegyző Martin Gray „négere” – vagy ahogy az angolok mondják: „szellemírója” (ghost writer) – adott esetben Max Gallo, az ismert francia író és történész (újabban akadémikus) volt. Mindenesetre Gitta Sereny, a neves zsidó származású holokauszt-történész több esetben is (Sunday Times, 1973. május 2; New Statesman, 1979. november 2.) „regényesnek” minősítette a Gray-féle visszaemlékezés vázát adó treblinkai lágersztorit, miután a dátumok, a helyszínek és a tanúk ellenőrzése alapján egyértelművé vált számára, hogy a szerző (és négere) csak fantáziált.

Egyébként a holokauszt (vagy inkább annak pszichózisa) még évtizedekkel a háború után is követel áldozatokat. Jerzy Kosinski, a The Painted Bird (1965) című „alapvető holokausztszöveg” – Elie Wiesel által patronált – babérkoszorús szerzője 1991-ben öngyilkos lett, miután Johanna Siedlacka lengyel újságírónő kiderítette, hogy önéletrajzinak beállított holokauszt-története nemcsak fiktív, hanem ráadásul plágium is.

Mind közül mégis a műfaj prototípusa, dr. Nyiszli Miklós Mengele boncolóorvosa voltam című, először 1945-ben megjelent klasszikusa viszi el a pálmát – az abszurditása tekintetében legalábbis mindenképpen. Erről a hajmeresztő megállapításokban bővelkedő pszeudomemoárról a francia Paul Rassinier volt ellenálló, mauthauseni deportált, szocialista párti képviselő a Le Mensonge d’Ulysse (Odüsszeusz hazugsága) című művében már 1964-ben kimutatta, hogy közönséges hamisítvány. Ennek ellenére a Magvető 2004-ben újra kiadta, változatlan formában, bármiféle – a hamisítás tényére figyelmeztető – kommentár nélkül.

Irodalmi Nobel-díjasunk „önigazoló moralistának” és „hazug fabulagyártónak” titulálta önmagát Valaki más: a változás krónikája című könyvében. A jelek szerint akadt társasága.

Gazdag István