Pontos eredetét nem ismerjük. De azt biztosan tudjuk, hogy Zarathusztra idején (i. e. VI. század) már kiemelkedően jelentős volt. A síita iszlám vallás az elmúlt 1300 évben az ünnepen csak annyit tudott változtatni, hogy mint legyőzhetetlenhez csatlakozott hozzá. Az iszlám forradalom óta pedig ezen ünnepségsorozat keretében emlékeznek meg az 1979-es forradalom mártírjairól is. A Noruz ünnepének legtisztább formája napjainkban az Irán közepén levő Jázdban, a jász főváros, Jászberény testvérvárosában élő mintegy negyvenezer zoroasztriánusnál maradt meg, illetve az Indiába, többnyire Bombayba és környékére szakadt hittestvéreiknél, az úgynevezett pársziknál (parszi = perzsa), tehát ott, ahol Zarathusztra tűztemplomaiban (kelisza) még ma is ég a szent tűz. Melyek között van olyan hely is, ahol bizonyítottan több mint másfél ezer éve ég a szent tűz megszakítatlanul.

Március 21-e a perzsa időszámítás szerinti ferverdin hónap első napja. Iránban ma is ez a nap az év kezdete.

Az ünnepre való felkészülés már néhány nappal korábban nagytakarítással kezdődik, ami nemcsak a lakás vagy a ház, de az egész település megtisztítását is jelenti. Erre az időre esik az új ruhák megvétele, majd Noruzkor történő első viselete. Az ünnep maga ténylegesen Noruz előtt néhány nappal, a perzsa időszámítás szerinti utolsó hónap (eszfend) utolsó szerdáján kezdődik. Ez az úgynevezett „ünnepélyes szerda” (cseharsenbé szuri). E napon országszerte a családok nagy tüzeket raknak, és e szavak kíséretében, amit a tűznek mondanak, azt átugorják: „add nekem a te pirosságodat, és én neked adom az én sárgaságomat”. E tüzek gyakran az arrafelé többnyire lapos tetejű házak tetején égnek, és a napokon át tartó ünneplés is jelentősrészt ott történik.

Néhány nappal az ünnep előtt még lencsét vagy búzát is ültetnek kis tálkákban, amely kicsírázva Noruzkor, piros szalaggal átkötve az ünnepi terítékre kerül. Az ünnepi teríték neve: „hét szín teríték” (szofré-je-heftszin), ami azt jelenti, hogy a tükör, a gyertya, a pirosra festett főtt tojás mellett hét „sz” (szín? ) betűvel kezdődő tárgynak, ételnek is lennie kell az asztalon. Például: alma (szib), szomag (ez egy fűszerféle), jácint (szombol), ecet (szerké), zöldség (szebzi), óra (sza-et), olajbogyó (szendzsed), tálca (szini), aprópénz (szekké).

E tárgyak mindegyikének külön jelentése is van. Az ünnepi étel zöldséges főtt rizs hallal (szebzipolo ba mahi), és hozzá gyakran, de nem kötelezően italként joghurtos, sós ásványvizet (dug) isznak. Ritkább esetben édes rizs (sirinpolo) az étel. A zöldséges rizs többnyire kaprot, petrezselymet, zellert, tárkonyt, fodormentát, sáfrányt és datolyát tartalmaz. És bár Iránban a muzulmánoknak tilos az alkoholfogyasztás, a zoroasztriánusoknak engedélyezik, ami nyilván emeli ilyenkor a hangulatot is. A perzsa ételekről érdemes megemlíteni, hogy többségükben megfelelnek a magyar ízlésnek. Legfeljebb csak az édesség nem, azok túl édesek számunkra. Az ételek mellett mindig az asztalon van még egy Korán, és a perzsák legkedvesebb költőjének, Hafeznak a verseskötete. Utóbbi sorait jóslásokra is használják. Jelentősége akkora a perzsa költészetben, mint nálunk Arany, Petőfi és Vörösmarty együttesen. Amikor a XVIII. század második felében Európában divat lett a perzsa irodalom, akkor Goethe a velük (Ferdoszi, Omar Khajjám, Rumi, Hafez, Szádi) való megismerkedés után, belátva, hogy nem csak Európában van komoly költészet, határozta meg az addig nem létező „világirodalom” fogalmát. A kortárs Csokonai Vitéz Mihály talán az első magyar volt, aki Hafezt fordított.

Az ünnepkor az idősebbek, illetve a rangidősek kis értékű új pénzeket ajándékoznak a gyerekeknek, a fiatalabbaknak. A Noruzt követő napok pedig a végeláthatatlan vendégjárások és fogadások ideje. Családok, barátok, ismerősök váltva keresik fel egymást és élvezik ki a hosszú ünnep minden percét. Az ünnep utáni tizenharmadik napon a családok kimennek a szabadba, mezőre, hegyoldalakra, ahol gyökerestül hajítják el a kicsíráztatott lencsét vagy búzát, és kérik az összes gond megoldását a felső hatalmaktól. Szavaik szerint bántalmaik gyökerei is úgy legyenek kitépve, mint a csíráztatott búzáé vagy lencséé. Ajándékba pedig tulipánt, jácintot, kálát vagy rózsát adnak egymásnak.

A lányok a kicsíráztatott növények eldobását (irányát, távolságát, földre érésének módját) még férjhez menetelük szempontjából is fontos jelnek tekintik. E tizenharmadik nap a bolondozás napja is, hasonlóan a mi április elsejénkhez, amely viszont a mi köztudatunkban, mint egy „furcsa nap”, már csak értetlenül álldogál magában, naptárunkban.

E két – ott szervesen kapcsolódó, de nálunk gyökértelenül lógó – bolondos nap éppen egymás mellett van, és nyilván nem véletlenül. Ferverdin hónap 13. napja ugyanis a mi naptárunk szerint április 2-a. A XIX. század elején, miközben idegenek a finnugrizmust kezdték ajánlgatni nekünk, sokan keresték múltunkat Perzsia, a „Fényországa”, Zarathusztra, Mitra, Mani szülőföldjén. Ennek hatásaként drámairodalmunk egyik legnagyobb alkotása, Vörösmarty Csongor és Tündéje is ennek egyik eredménye. E magyar drámát csak az értheti meg igazán, aki tisztában van Zarathusztra dualista világszemléletével, a születés és halál, a jó és gonosz, a fény és sötétség mitikus küzdelmével, a napfordulók szakrális jelentőségével. Így a Noruzzal, Zarathusztra újévének, tavaszának kezdetével is.

Bognár József