– Egy bohóc ez a fiú – így dr. Zaius-Ranschburg Jenő – Csak a figyelmet keresi. Nem rossz, nem agresszív ő, nem verekedős, csak azt szeretné, hogy foglalkozzanak vele. Hogy figyeljenek rá – így a pszichológus-legenda, majd ismét előredől, ősz szakállát szinte ráhelyezi az asztalnak lapjára, és megerősíti. – Igen, ő csak egy bohóc. Csupán azt akarja szegény, hogy foglalkozzanak vele.

Magyar egyes, szerda, nyolc óra negyven. Megy már a mosdatás. Megy már a nagy magyarázgatás. Csak a tény nincs kimondva: a tanár az, ami, s a diák az, ami. S hogy mindez azért történt. Ranschburg-Zaius eközben holmi osztályközösségről nyekereg. Pallagi meg bőszen bólogat hozzá, s nem tudni, felfogja-e: az egész osztály az. S ezért nem állnak ki az idős tanár mellett. Ennyi.

De hát az ember a gyomrát ugye félti. A ballib adók (értsd: kereskedelmik meg közszolgálatik tokkal-vonóval) idiotizmusától hamar jön a gyomorgörcs, úgyhogy muszáj itt némi szünetet tartani.

Illemhely után vissza. Fotel, távkapcsoló, m1 ismét be.

Fel kellene készülnünk az ehhez hasonló jelenségekre. Alkalmazkodni kéne. A tanár hibája is, ha nem úgy kezeli és nem úgy áll hozzá stb., stb. Majd még egyszer jön az „ez csak egy bohóc” kezdetű elmebaj.

Tanár úr! Okuláré. Pápaszem. Írassa már föl. Írassa már föl, mert ha ennyire nem látja a valóságot, ennyire egy álomvilágban él, még elbotlik a küszöbben, nekimegy valami villanyoszlopnak, vagy beveri a fejét a liftajtóba. Egy életnyi haladó gondolkodás úgyis megzavarhatta már azt kissé. Ami még megmaradt, azt ne tegye már tönkre. Írassa föl, hisz most már vizitdíj sem kell. Sürgősen, mert még kárt tesz magában, s majd eltelik egy év – tán már annyi sem kell –, s megy majd az utcán gyanútlanul, rousseau-i elvekkel teli ősz fejével, s nem veszi észre, ha egy ilyen „bohóc” lazán lerúgja a metró mozgólépcsőjén. Egy ország sajnálná.

Pozsonyi Ádám