Ha a huszadik század totalitarizmusait összevetjük, akkor igen jelentős különbségeket vehetünk észre. Egy rangsor is felállítható közöttük a társadalomra gyakorolt befolyásuk alapján. A kommunista rendszer volt a legteljesebb hatalom birtokosa, a legtotálisabb állam, hiszen egyszerre uralta a politikai, a gazdasági és a kulturális életet. Negyvenéves uralma nálunk szinte új embertípust alakított ki. A nemzetiszocializmus ennél enyhébb totalitarizmus volt, hiszen „csak” a politikát és a kultúrát államosította. A gazdaság magántulajdonban maradt. És mindössze hat békés éve volt. Így amikor megbuktatták, a háborús romok ellenére is egészséges gazdasági szemlélet működhetett tovább, csak az ideológiát és a politikai rendszert kellett lebontani. A társadalmat nem tették ki akkora gazdasági és gazdaságszemléleti megrázkódtatásnak, mint a kommunista államok polgárait az újrapiacosításkor. Németországban Adolf Hitler idején a gazdaság egészségesen működött, legalábbis békeidőben.

Az igazi fasiszta társadalom, vagyis Mussolini állama a politikai hatalom mellett már a kultúra államosítására se törekedett, miként a gazdaságot is békén hagyta, noha volt támogatott művészete. Vagyis a társadalom civil szférája még inkább sértetlen, szuverén maradt.

Hasonló a helyzet a nálunk gyakran példaként emlegetett Spanyolországgal is. A baloldali körökben egyszerűen csak lefasisztázott Franco-rendszer nem volt több egy az idő múlásával szorításából egyre inkább engedő katonai diktatúránál, amely a gazdaságot és a kultúrát békén hagyta, s csak a politikai életet uralta. Leginkább egy spanyol konzervatív nemzeti katolicizmust érvényesített. Ennek ellenére szabadon jelentek meg a hatvanas években Marx, Lenin, Lukács György írásai.

Franco tudatosan készült a hatalomváltásra. János Károly trónörököst bevonta a hatalomba. Csökkentette a hadsereg politizálási kedvét. Így amikor halála után beköszöntött a demokrácia, ott nem kellett privatizálni, normálisan működött tovább a piacgazdaság. A mindennapi élet szinte csak annyit változott, hogy hazatért néhány kivénhedt köztársaságpárti emigráns. A spanyol társadalom esetében a kiegyezés azért is ment egyszerűbben, mert senkitől nem vettek el semmit, tehát nem volt mit visszakérni, illetve visszaadni.

Franco egy sok száz éves gyökereken álló szerves társadalmat hagyott maga után, ahol nem kellett újra megtanulni földet művelni, vállalkozni, erkölcsi mintát találni. Gazdag polgárai kezében volt a nemzeti vagyon nagy része. Nem volt mit fillérekért kiárusítani a multiknak. Nem jöttek elő a volt politikai nómenklatúrából az állami vagyont ellopó gyökértelen újgazdagok. Akik a gazdasági hatalom birtoklása révén politikailag is helyzetben maradtak. A társadalmi kiegyezés ott – minden politikai indulat mellett – tehát csak politikai kiegyezés volt. A volt kommunista országokban viszont – különösen nálunk – gyökeresen más a helyzet még ma is. Tizennyolc éve élt egy szólás arról, hogy a kommunizmus lebontása és a normális helyzet helyreállítása körülbelül olyan feladat, mint mondjuk a darált húsból élő sertést csinálni. Ez a találó hasonlat az, amiről szívesen megfeledkezünk. Megfeledkezünk arról, hogy negyven év alatt először felszámolták a magyar politikai, gazdasági és részben a szellemi elitet. A társadalom, a társadalmi rétegek össze-visszakeverésével, gyökértelenítésével, később a Kádár-rendszer mutyizós korrupciójával óriási tömegeket tettek a szó legszorosabb értelmében prolivá, azaz egy használhatatlan, gondolkodni képtelen, manipulálható masszává. Aki képtelen megállni a saját lábán. Mindent az államtól vagy a pártjától vár, viszont nem érzi a kötelességét, csak vélt jogait harsogja.

Magyarországon a „békés rendszerváltás” érdekében elmaradt az elitváltás. Így nem jelenhetett meg egy új szellemi és morális mintát nyújtó új réteg. A volt nómenklatúra kezén maradt a média, amely ma a legnagyobb hatalom az országban. De már a korábban legalább valami egységesnek, biztosnak látszó kommunista eligazítás is megszűnt. Ma e helyzetnek pontosan a bármikor bármit hazudni képes Gyurcsány a tökéletes szimbóluma. Ez a hatalom ma is mindent megtesz annak érdekében, hogy csak darált hús maradjon a nemzet.

A spanyol nép Franco uralmának legkeményebb éveiben is megtarthatta identitását, földjét, műhelyét, magánéletének titkait. Mindössze a száját kellett bizonyos kérdésekben befognia. Nálunk viszont az elmúlt tizennyolc évben szinte csak a szükségszerű, időskori elhalálozás változtatott a kommunista nómenklatúrán és neveltjein. Tizennyolc éve még sokan hitték, hogy „majd kihalnak” a vén kommunisták. Ami részben igaz is lett, de gyerekeik ugyanazok, még a pasaréti villáikban is. Neveltjeik által elhülyítve itt vannak köztünk a shopokban, plázákban stb. A legnagyobb katasztrófa az, hogy a szellemi élet nagyrészt a kezükben maradt. És nevelik, támogatják, helyzetbe hozzák utódaikat. Akiknek ez a nihilista világ a lételemük. Sajnos a rendszerváltás számos ideológusa elhitte azt a marxista tételt, hogy a lét majd szépen meghatározza a tudatot és a kapitalistává lett kommunista megváltozik és polgári tudatra tesz szert. Közben ma már ők is keserűen látják, hogy kommunista kutyából azért nem lesz kapitalista szalonna, mert nem a vagyon (a lét) tesz valakit polgárrá, hanem a tudat. A polgári tudat teremt polgári létet, csak ezáltal hozhatunk létre ismét egy élhető Magyarországot.

Bognár József