– Nem, nem hallottuk – szólt epésen Rácz úr, míg én bosszús sóhajjal összecsuktam a könyvet. – Miért, mit csinált? Legutóbb azt hallottam, hogy eladta a Sziget-részvényeit, meg hogy kint járt Izraelben, s rádöbbent, az ott az ígéret földje, a megvalósult csoda, az elíziumi mezők és a János pap országa, s az élmény hatására a Szombatnak a következőket nyilatkozta: „Elvittem a feleségemet Izraelbe, és azzal az élménnyel jöttem vissza, hogy Izrael az egyetlen ország a világon – ez egy létező ország, hiába friss tákolmány. Az összes többi viszont díszlet egy operettben”. Majd, ha jól emlékszem, így fejezte be: „Mindig gyanakvó voltam a magyar hazafisággal, bár természetesen magyarnak vallom magam, de ahogy ezt itt kiejtik a szájukon az emberek, az mindig viszolyogtató volt a számomra.” Nos – így Rácz úr –, van még valami ezen kívül? Lehet ezt überelni?

– Összeáll az URH – böffentett most bele Izsák, aki mindig pontos információkkal rendelkezett az underground élet fontosabb eseményeiről. – Összeáll és koncertezik.

– Igen, erre gondoltam – bólintott Pék.

– Szerintetek mennyire szánalmas dolog ez? Vén, dagadt milliomosként föld alatti lázadót játszani? „Munka nélkül vagyok, megbízhatsz bármivel!” S a Kék Fényt is nyomják majd? „A forró nyom hozzád vezet, Szabó László, mossál kezet.” Mikor is halt meg jó Szabó László? Bár a „Minden sarkon egy félig kész mauzóleum” sor ma is aktuális, amennyiben Müller a heti holokauszt-megemlékezésekre céloz. Tartok tőle, hogy nem.

– Hagyjuk már ezt a hülyét – fakadtam ki. – Szeretnék végre elmerülni az antik pénzérmék mesés világában, a solidusok, tremissik és sestertiusok közt. Kuss legyen!

Egy darabig csönd volt.

Pozsonyi Ádám