Az apropó amúgy, melynek hatására tollat ragadtam (a lapzártán kívül ugye, de ígérem, ez most már az utolsó zárójel) egy borús esti hangulat volt. Ültem a díványon, s míg dr. Réthy László Corpus Nummorum Hungariae című művét lapozgattam, fél füllel a rádióból szűrődő ostobaságokra is pocsékoltam a figyelmem.

Olyasmit karattyolt a bemondó, hogy a ’68-as prágai bevonulás kapcsán bocsánatot kért valaki a magyarság nevében. Bocsánatot kértünk. Ahogy Újvidékért is. A szerbek, ugye nem. Bocsánatot. A csehektől meg tótoktól, akik elrabolták országunk jelentős részét, ott maradt véreinket jogfosztották, üldözték, kitelepítették. Múltunkat gyalázták, gyalázzák és hamisítják. S ahol még ma is érvényben van a fajtánkat üldöző Benes-dekrétum. Mi meg itt bocsánatot kérünk. És ők? Közben meg eme numizmatikai klasszikust tanulmányozom, s árad belőle egy letűnt kor miliője. Egy tovatűnt gondolkozásmód és életerő.

Károly Róbert az első denárját 1301-ben verette. III. Endre még élt! Károly partra szállt Dalmáciában – 11 éves akkor –, s noha mindössze egyetlen tartományúr sorakozik mögé, ő már rögzíti trónigényét és pénzt veret. S nem bocsánatot kér. S még évek telnek, lefut Vencel kora, majd Ottó is, mire a trón közelébe jut. S mint tudjuk, még innen sem fáklyásmenet, mert ott vannak az Abák, Borsák, Csák Máté s a Németújváryak. De egyvalamire figyelt mindössze: a saját érdekére. Úgyhogy én itt most lehajtott fővel bocsánatot kérek a felvidéki magyaroktól, hogy ’68-ban áruló módon egyáltalán kijöttünk onnan.

Pozsonyi Ádám