– Nocsak – vonta fel a szemöldökét Rákosi elvtárs, amitől homlokán a ráncok felszaladtak egészen a fenekéig. – Ki a fene vetemedett erre?

– Valami Körtéssy – olvasta Gerő az aktáiból. – Azzal vádolja Rákosi elvtársat, hogy nem elég demokrata, nem ad fórumot más véleménynek, elnyomja a…

– Nem vagyok demokrata? Nem adok fórumot? – kiabált Rákosi. – Hát ki találta ki az egész népi demokráciát? Ki az egyedüli, aki alkalmas a párt vezetésére?

– Senki más, csak te, óh Nagy Rákosi Elvtárs – zengte a kórus.

– Azt is terjeszti ez a Körtéssy – folytatta Farkas Mihály és köpött egyet –, hogy a mi szeretett Rákosink a választási ígéretek betartása helyett csak saját imidzsével foglalkozik mindenáron, s bár az összes közvélemény-kutató szerint Rákosi elvtárs a legnépszerűbb politikus, valójában utálják…

– Nono!

– Úgy értem, ezt hírelik az ilyen Körtéssy-félék. Meg hogy a pártot valójában Moszkvából irányítják…

Rákosi eltöprengett. Aztán intett a titkárnőjének:

– Írja! Ez a Körtéssy egy kis ügynök. Az imperialisták küldték a nyakunkra. Már az apja is nyilas volt. Erről csinálhatnánk egy kartont. – Péter Gáborra pillantott, aki bólintott, jegyzetelt. – Tanúk vannak rá – folytatta Rákosi –, hogy ez az elvetemült kém hallgatózott a pártértekezlet ajtaja előtt. Emigránsokkal levelezik – írhatnánk pár ilyen levelet –, sőt a kiskorú gyerekét is megrontja; véletlenül ilyen fotónk is van.

Másnapra két géppisztolyos ávós behozta Körtéssyt a Sztálin út 60-ba, ahol az eléje tárt dokumentumok láttán megtört.

– Dehogy akarok én Rákosi elvtárs székébe ülni – mondta. – Rákosi elvtárs szép, jó és okos.

És még hozzágondolta: „Esetleg a fejére tehetne egy kalapot, hogy azt az undok kopaszságát eltakarja vele…”

Ungváry Zsolt