Itt van például az én Géza barátom. A Géza valójában nem is Géza, hanem Levente, de ad egy, a Géza jobban hangzik, tárcába, rövid kis szösszenetbe szerintem jobban passzol (van ennek a névnek, ennek a Gézának valami álmosítóan polgári kisugárzása, van benne valami fotelben üldögélős, térden kockásplédet pihentetős mellékzönge), ad kettő, karakterszámban a Géza kevesebbet nyom, s az embernek ilyesmire is ügyelnie kell. Géza néha feltűnik az életemben. Negyed-, félévente. Van, hogy eltelik az egész nyár és semmit nem hallok Gézáról, aztán váratlan megsűrűsödik a Gézának az ő jelenléte, s létezését erőteljes mértékben hozza tudomásomra. Csönget, telefonoz, levelet ír. Utóbbi időben levélpostai küldeményekkel ajándékoz meg, melyek dalait tartalmazzák. Géza ugyanis amatőr muzsikus. Magának zenélős. Korunk modern embere így aposztrofálná őt: „vérbeli underground arc”. Azt szeretem legjobban Gézában, hogy teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a kor változásait. Nem halad semennyire. Szeretem, amikor beszél.

Mondja nézeteit, terveit. Lobog. Ilyenkor kávéval kínálom, hogy tovább maradjon, tovább mondja, tovább tartson az élmény. Most legutóbb is felkeresett, s hozta együttesének új CD-jét. A dalokat ő írja, otthon rögzítik a konyhában, fénymásol borítót, majd filctoll s cellux teszi fel a műre a koronát. S most mindez itt, az én kezemben!

– Nem keressük a média kegyeit – jelenti ki, s cukrot kér. Kérdem: Felléptek néha? – Nem – így ő. – Nem óhajtunk keveredni a kommersz tömegkultúrával. Mi underground banda vagyunk. – Másolod másnak is? Hirdeted? – Nem – ingatja fejét. – Az megalkuvás lenne. Azzal kiitta a csészét, s ment a dolgára.

Tegnap ismét felhívott. – Szólópályára léptem – újságolta. Már készítem is a kávét.

Pozsonyi Ádám