Gondoljunk bele, hogy mennyire folytonosságot mutat több nyelven is mondjuk Pozsony (Pressburg, Posoniensis) neve és milyen brutális kivagyiság aztán kijelenteni 1920-ban, hogy a város új neve mától kezdve: Bratislava. Mivel egy ilyen névadás egy város múltjából azonnal ezer évet ki akar törölni. Úgy csinálnak, mintha ők építették volna a pozsonyi várat, vagy a koronázó templomot. A győztesek elbizakodottságával megszüntetnek egy szellemiséget, nem gondolva arra, hogy az nekik is a múltjuk darabja. Egy nemzetnek, ha bárhol gyökeret akar verni, akkor nemcsak fizikai, de szellemi folytonosságra is szüksége van. Valóságokhoz kell kapcsolódnia, nem a saját rögeszmékhez, önimádathoz.

Leningrád is újra Szentpétervár lett, mihelyt kissé normalizálódott a helyzet Oroszországban. Viszont hatvan év után is még sokan érezzük, hogy mennyire anakronisztikus a Kalinyingrád elnevezés Kant Königsbergjét illetően. Az egyik az európai gondolkodás egy csúcspontját juttatja az eszünkbe, a másik csak egy véreskezű bolsevikot.

Előbb-utóbb talán ebben is lesz változás, mert a múlt, a kultúra azt kikényszeríti. A szlovák bicepszmutogatók viszont még elemükben vannak, ott még nem jött el a belátás kora.

Hajtja őket a zsákmányszerzők falánksága, bosszúvágya. Úgy látszik agyukban ennek esik előbb-utóbb áldozatául lassan a Kárpátok elnevezés is. Pedig azt a nevet már az első században élt görög történetíró, Paunasziasz is ismerte, és nem volt útban később se a rómaiaknak, se a szarmatáknak, se a frankoknak, se nekünk, csak mostanában a Fico–Slota tandemnek. Vagyis a Kárpátokat már akkor így nevezték, amikor a szlovákok állítólagos szláv ősei még nem a szökött római rabszolgák népes táborához tartoztak.

Nem tudván, hogy majd szökésük után jó másfélezer évvel – szükségből mintegy erényt kovácsolva – öntudatban túltengő néppé alakul majd ennek az igen heterogén csoportnak a hajtása.

Nehéz egy olyan népnek, melynek önálló nemzeti léte csak alig húszéves, nemzeti öntudatát, nyelvét is leginkább csak egy önérzetében megbántott középszerű magyar költőnek köszönheti. Ez a liptói magyar fiú ugyanis mikor felvitte Budapestre zöngeményeit a Kisfaludy-társaságba, akkor ott azzal utasították el a fűzfapoétát, hogy „Liptóból mi túrót várunk nem verseket”. E sértődöttségből lett aztán Országh Pálból Pavol Hviezdoslav (1849–1921), és jött létre a szlovák költészet. Amivel amúgy nincs is semmi baj. Miként azzal sem, ha tótot mondunk szlovák helyett. Ugyanis annak a névnek sokkal nagyobb múltja van, mint a szlováknak, és sohasem volt pejoratív értelme.

A Kárpát-medencei Magyar Birodalom egyik tartományát hívták ugyanis Tótországnak (más néven Szlavóniának) hosszú évszázadokon keresztül. A tartomány élén pedig mindenkor bánok álltak és a területnek autonómiája volt. A költő Zrínyi Miklós még büszkén nevezte magát Horvát- és Tótország bánjának. Mely földrajzilag a Dráva és a Száva közti területet jelölte. Igaz, hogy ellenségei némi gúnnyal nevezték annak idején „tót királynak” Szapolyai Jánost, mivel családja onnan származott, de ez a föld adta nekünk Vitéz Jánost és Janus Pannoniust is. A tótok és a horvátok a Felvidékre és Nyugat-Dunántúlra (Burgenland) a mohácsi csata utáni évtizedekben vándoroltak nagy számban. Menekültek ugyanis a törökök elől. A Felvidéken akkor már voltak Lengyelországból és Csehországból (husziták) nem túl nagy számban beszivárgott szlávok. Az Árpádok idején még leginkább lakatlan volt ez a terület, ezért telepítették be például a Szepességet is szászokkal, nem találván a „szlovák őslakosságot”. És ebből a cseh-lengyel-horvát-tót keveredésből lett aztán magyart és németet is asszimilálva a XIX. századra a felvidéki tótság vagy szlovákság. Kinek hogy tetszik.

De a tót névnek patinája, múltja van, hősei, nagyszerű alakjai, míg a szlovákok csak Tisóval, Meciarral meg Slotával dicsekedhetnek. E hiányérzetből fakadóan akarják rendületlen folyamatossággal kiherélni a magyar múltat, kultúrát. Pedig mennyivel egészségesebb lenne a szlovák nemzettudat, ha valódi múltjukat fölvállalnák, és esetleg a népmesei Pribinával és Szvatoplukkal kezdődő történelemkönyveikben a magyar történelmet oktatnák 1918-ig, mivel mi tettük nemzetté őket, majd lehetne folytatni a hetvenéves cseh–szlovák együttéléssel.

Az amerikaiak is csak 1620-tól számítják történelmüket, az azt megelőző időről pedig az őket útjukra bocsájtó angolok történelmét oktatják. És főleg nem rajzolják bele történelmi atlaszaikba mondjuk a XV–XVI. századi oldalak esetében az Egyesült Államok huszadik századi határait, mintha az mindig úgy lett volna. Vagyis nem másokkal szemben fogalmazzák meg a nemzeti identitást.

A szlovákok ugyanis ezzel hallgatólagosan azt is elismerik, hogy létüket nekünk köszönhetik, és még mindig nem tudják elvágni a köldökzsinórt. De nekünk magyaroknak is valódi történelmünkről kellene végre beszélni mindenféle gátlás nélkül, öntudattal. A szomszédok állítólagos érzékenysége pedig legyen mindenkinek a magánügye. A Kárpát-medence pedig a mi életterünk. Nincs rá se jobb, se pontosabb szó. Itt mindent elsősorban mi csináltunk egészen a legutóbbi időkig. Ez legyen mindenki számára mérvadó, természetes. A távoli Japánban ezt nálunk ma is jobban tudják. Ezért is nevezik a Kárpát-medencét „Hángári bondzsi”-nak. Ami ezt jelenti: Magyar-medence.

Onnan nézve ugyanis időtlen idők óta itt csak mi számítunk. Ezért nevezték el rólunk.

Bognár József