A már címében is provokatív (The Holocaust is Over. We must Rise from its Ashes – A holokausztnak vége van. Fel kell kelnünk a hamvaiból, Palgrave Macmillan, London 2008) esszé vezérmotívuma az, hogy Izrael nagyon súlyos belső válsággal küszködik, és komoly esély van rá, hogy a dolgok rettenetes módon elfajuljanak a jövőben. A szerző szerint Izrael nagyon sokat változott 1948 óta, és ma „ijesztő módon hasonlít azokra az országokra, amelyekre semmiképpen nem akartunk hasonlítani”. Az évek során folyamatosan csúszott a totalitarizmus felé, mostanra aztán „a zsidók és az izraeliek eldurvultak”, olyannyira, hogy zavarba ejtő hasonlóság tapasztalható Izrael és a „Hitler előtti Németország” között. Arra a nyilvánvaló kérdésre, hogy Izrael végül a palesztinok elpusztítására vetemedhet-e, Burg igenlő választ ad, rendkívül veszélyesnek tartva azt az elképzelést, hogy „mindez nem történhetne meg velünk, mert történelmünk, egy üldözött nép történelme immunizált bennünket a gyűlölet és a rasszizmus ellen”, hiszen „az izraeli társadalom vizsgálata nyilvánvalóvá teszi, hogy az eróziós folyamat elkezdődött”.

A polgárháború lehetősége is fennáll, amely „nem a zsidó népnek a vallásos hit különböző árnyalataihoz tartozó tagjai közötti háború lenne, hanem a jó és a rossz emberek közötti halálos harc formáját öltené magára minden rétegben”. Ráadásul pedig „egy rabbik és tábornokok által kormányzott állam létrehozása olyan lázálom, amelyet sajnos nem lehet kizárni”, írja a baloldali létére is rendszeres vallásgyakorló szerző.

Manapság sok zsidó gondolja azt a diaszpórában és Izraelben egyaránt, hogy a zsidó állam problémáinak fő oka az antiszemitizmus, és az, hogy veszélyes ellenségek veszik körül, akik az elpusztítására törekednek. Burg kapásból cáfolja ezt az érvelést: „Ma állig fel vagyunk fegyverkezve, jobban, mint a zsidó történelem bármely másik nemzedéke. Van egy rettenetes hadseregünk, a biztonság megszállottjai vagyunk, és élvezzük az Egyesült Államok biztonsági hálóját. Az antiszemitizmus nevetségesnek, sőt teljesen ártalmatlan tűnik a mai zsidó nép erejével szemben…” Izrael sokkal inkább magának okozza a problémákat, mindenekelőtt a holokauszt örökségéből következően, amely teljesen rátelepedett az izraeliek mindennapjaira.

Valójában az iskolában azt tanítják a gyerekeknek, hogy „mindnyájan a soá túlélői vagyunk”. Az eredmény az, hogy az izraeliek (és egyébként az amerikai zsidók többsége is) képtelen egészségesen gondolkodni az őket körülvevő világról. Azt gondolják, hogy az egész világ egy nekik szánt csapda, és hogy a palesztinok semmiben sem különböznek a náciktól. E miatt a kiábrándító perspektíva miatt meg vannak győződve róla, hogy gyakorlatilag minden eszköz megengedett az ellenségeik ellen. Burg érvelése szerint, ha az izraeliek kevesebbet foglalkoznának a holokauszttal, lehetővé válna számukra, hogy radikálisan megváltoztassák azt a módot, ahogyan a „másokat” látják, és hogy rendezzék a palesztinokkal való konfliktusukat.

Mivel a jelenlegi izraeli társadalmat nagyon súlyos problémák fenyegetik, a holokauszt „egy eszköz a zsidó nép szolgálatában”, amelyet a zsidók arra használnak, hogy megvédjék Izraelt minden bírálattal szemben, és hogy semlegesítsék azokat a centrifugális erőket, amelyek szétrobbanással fenyegetik az izraeli társadalmat. Burg három ilyen alapproblémát azonosít. Egyrészt az izraeliek rendkívül megosztottak, másrészt súlyos veszélyt jelent, hogy nagyon sokan kivándorolnak az országból, harmadrészt az arab területek megszállásának korrumpáló hatása volt az izraeli társadalomra és Izrael elleni bírálatokat vont maga után az egész világon. A holokauszt az a fegyver, amelyet az izraeliek és diaszpórabeli támogatóik arra használnak, hogy visszaverjenek minden kritikát, és lehetővé tegyék Izraelnek, hogy továbbra is bűnöket kövessen el a palesztinok ellen. „Mindent a soára vezetnek vissza, mindent a soá oltárán mérnek, következésképpen minden megengedett – legyen szó szögesdrót kerítésekről, a Falról, blokádról, kijárási tilalomról, őrtornyokról, élelem- és ivóvízmegvonásokról, önkényes gyilkosságokról. Minden megengedett, mert elszenvedtük a soát, és mert nem ti (gojok) fogjátok nekünk megmondani, hogy mit kell tennünk!”

Burg szerint egyértelműen a megszálláshoz köthető a soá instrumentalizálása, amit világosan bizonyít a vele kapcsolatos izraeli gondolkodás megváltozása az idők folyamán. A zsidó állam megalakulását követő évtizedben az izraeliek nem sok figyelmet szenteltek neki, és sokkoló szimpátiahiányt tanúsítottak az Izraelbe érkező túlélőkkel szemben. Minden megváltozott azonban a hatvanas években, az Eichmann-pertől kezdve, és különösen Ciszjordánia és a Gázai övezet 1967-es megszállása után, amikor az izraeliek rájöttek, hogy a holokauszt állandó emlegetésével sakkban tarthatják agresszív politikájuk ellenzőit.

Noha az emlékezet fontos a nemzetek mentális egészségéhez, Izraelben „a soá abszolút monopóliuma és uralkodása életünk minden aspektusa fölött átalakítja ezt a szent emlékezést nevetséges szentségtöréssé, és a dermesztő fájdalmat hamissággá és giccsé”, így „gyakorlatilag lehetetlenné válik az ésszerű, türelmes, visszafogott és mérsékelt társalgás”, magyarázza könyve megírásának legfőbb indokaként a szerző (Los Angeles Times, 2008. november 16.), aki szerint az „emlékezetük túszaivá” vált izraeliek nem előre tekintenek, hanem hátra, pedig „minél mélyebben beleakadunk az auschwitzi múltunkba, annál nehezebben szabadulunk meg tőle”. Mivel személy szerint nem akart cinkos lenni „egy ilyen, szellemi iránytű vagy erkölcsi irányzék nélküli életmódban”, inkább visszavonult az izraeli politikai élettől. Kár, hogy példája nem vált ragadóssá a jelenlegi izraeli politikai establishment körében.

Gazdag István