Az efféle jelenség Budapesten természetes, megszokott, hozzátartozik Budapest látképéhez, mint a Lánchíd, a Parlament vagy a Hősök tere. A mászkálók nem veszik észre, abban mégis biztos vagyok, látványa, létezése ténye rosszkedvünket fokozza észrevétlenül. Istenem, mennyi komor, szomorú, üres tekintetű arc! Fiatalasszony áldott állapotban, búskomoran, szinte szorongva, holott ez az időszak élete legszebb időszaka kellene hogy legyen, a reménykedés, a jó fajtájú várakozás, az emberteremtés mámoros boldogságának korszaka. Kedveszegetten vonszolja magát a metró bejárata felé, kezében kopott, elnyűtt műanyag szatyor, elkeserítő jövője jelképe.

Szentendrei hév. Hosszú az út a Batthyány térig. Népes család kapaszkodik föl a magas lépcsőkön, középkorú férfi és nő, férj és feleség, két gyermekkel. Körül sem nézve, merev arccal ülnek le egymással szemben, megkésve melléjük telepszik egy idősebb házaspár.

Apa, anya, anyós, após? A két gyermek velük átellenben, a másik oldalon ücsörög fiatalos jókedv, jó kedély halvány jele nélkül. Iszonyat, hogy nem beszélgetnek. Bámulnak maguk elé, nincs mondanivalójuk egymásnak.

Megfigyelték, hogy utcán, járművön az emberek sértésnek veszik, ha valaki szól hozzájuk. Zsibbasztó szótlanság nyomasztja az országot. Nincs harag bennük, semmi rosszindulat, inkább a kiégett ember érzelemszegénysége jellemzi őket. A fiatalok is. Az a felhőtlen viháncolás, ami külföldi diákokat jellemez, a mieinkből jobbára hiányzik, ha mégis, ritka madár, fehér holló.

Tallóztam a szilveszteri műsorokban, a francia csatornáról rendre átkapcsoltam a magyarokra. Uram Isten, de szomorú tapasztalatokat szereztem! A francia szilveszteri műsor könnyed, üde, pompázatos, elegáns, a magyarok nyögvenyelősen poénkodtak, ízléstelenkedtek iszonyatosan megkopott „celebekkel”, rozzant „tévé-anyukkal és -apukkal”. Még Hofit is kikezdte a bús, ernyedt kedvű idő.

Az újévet „stílusosan” Bokros Lajossal kezdte a magyar közszolgálati rádió. Rákosi vagy Kádár idejében ezt a húzást a sötétben lopakodó reakció aknamunkájának értékelték volna az elhárító elvtársak; hiszen még egy lapáttal dobtak rá az országos mélabúra Bokrossal, akinek más nem jutott az eszébe, csak az, hogy az egész politikai garnitúra megkopott, kiégett, elhasználódott, ha már pusztulniuk kell Gyurcsányéknak, Horn Gáboréknak, hulljon velük a nemzeti jobboldal is, hátha beszopja a hülye magyar. Bölcselkedett Bokros, de senki sem kérdezte meg tőle, mit ért a „csomagja”. Megoldott bármit is?

Csak egy biztos. Gyurcsány Ferenc nagy ember. Nagyon nagy ember. Sikerült mélabúba keserítenie a legvidámabb barakkot. Azt a mélységes össznemzeti katasztrófatudatot, ami még 1241-et, 1526-ot, 1541-et, 1711-et, 1849-et, 1920-at, 1945-öt, 1956-ot sem követte ilyen eszelősen kilátástalanul: neki sikerült végletekig fokoznia liberális segédlettel. Beírta a nevét a magyar történelem fekete lapjaira, örökre, messze fölülmúlva Haynaut, pusztításában még Kádárt is. Nagy teljesítmény ez, barátaim! De csak mi tudjuk közös összefogással kifújni a bút az országból, ha előbb könyörtelenül elűzzük Gyurcsányékat, a posztkomcsikat és a liberálisokat fullajtárjaikkal együtt.

Szalay Károly