Mert ha Bayer Zsolt Magyar Hírlapos cikke után a főelmebeteg bojkottra szólított, nem tudom, meddig nézhetem retorziók nélkül, hogy Lázár Mária így szól a szálloda igazgatóját alakító Dénes Györgyhöz – szegény, én őt kizárólag negatív szerepekben láttam, a pökhendi ostoba figuráját alakítva, hát, nem lehetett könnyű – „Elnézést, van önöknél cigány?”

Ezt arra értette, van-e a hotelben cigányzenét játszó muzsikus. Az hagyján, hogy nem romát mondott, ezt az elmebajt akkor még nem tuszkolták lefelé a magyar ember torkán, hanem biz, ebben benne van az a magától értetődő természetesség, hogy a cigány, mint olyan, az vagy a putrisoron él, vagy ha kiemelkedett, hát muzsikál a magyar úrnak fülibe. Kész. Más megoldás fel sem merül. És ezt most lehet elítélni, avagy lelkesen bólogatni hozzá (hej, az volt ám a szép világ), de a lényegen mit sem változtat. Tény. És tény volt ötszáz évig.

Csak hát a tényeket mostanság nem nagyon szeressük. Meg olykor büntetés is jár érte. Mármint a tények kimondásáért. És a filmnek végeztével, mikor a szerelmesek végre egymáséi lettek (mármint férfi és nő, s nem két férfi, vagy esetleg nő és egy kutya) átballagtam a könyvtárszobába, és a klasszikus magyar próza részlegnél megállva elgondolkodtam, mikor jövel az a kor, amikor Mikszáth, Jókai, Gárdonyi, Arany és társaik műveit majd elkezdik polkorrektesíteni, és a végvári harcokat meg a dzsentri világot teleaggatni ombudsmanokkal meg roma érdekvédőkkel. Mikor kezdenek beleirkálni cigány várurakat, grófokat, mérnököket meg honvédtiszteket, kik sose voltak. S mikor jelennek meg a nagyidai romák, meg Vörösmarty Vén romája. Félek, a pillanat vészesen közeleg.

Pozsonyi Ádám