Az általános válság egyik jellemzője, hogy az államhatalom, úgy ahogy van, működésképtelen, s ha mégis működik, inkább ne tenné. Mert miért is verte össze a rendőrség a pesti Operabál ellen tüntető punkokat? Az egy felvágós vállalkozás volt, az újgazdag elit gőgös bulija. Miért ne lehetne ellene tüntetni? Ennyi rossz arcot igazán ritkán látni együtt. Miért ne tiltakoztak volna a válság vesztesei? De nem, leverték őket. Veszprémben bezzeg nem voltak ilyen bátrak a rendőrök. Elinaltak és jó későn értek csak vissza, talán hogy a gyilkosok időt nyerjenek. Igaz, a pesti tüntetőknél nem volt kés.

De ezen már túl vagyunk. A veszprémi kézilabdacsapat az állatias kihívásra magasztos választ adott. Túllépett a tahó kisszerűségen és lélekben felemelkedett oda, ahová csak a legnagyobbak képesek. Mártír társukért harcolva a pályán, sportszerűen és valami hihetetlen elszántsággal küzdöttek. És győztek. És győztek megint.

És elindultak a világsiker felé, mert a katarzis olyan tiszta, éteri magasságba emelte őket, ahol már nincs értelme annak, hogy a gyilkos cigánybanda tagjainak egyszer csak eltűnt a neve; tegnap még Raffael, Sztojka, Németh volt, ma meg már csak R., Sz., N. és hasonlók. Vajon miért védi törvény a bűnösök nevét és miért lehet gond nélkül leírni az áldozatokét? Miféle liberális sunyiság ez megint?

De ezen már túl vagyunk. A katarzis kicsiben végre megtörtént, s ez azért maga a forradalom, mert a lelkekben forrt fel és úgy csapott ki az utcákra, terekre, versenypályákra, hogy ott bent már mindent megváltoztatott. A kiváló sportolók, megismervén a halál iszonyúságát, megízlelték a feltámadást.

Ami nem pusztít el, az megerősít, mondja Nietzsche. Minél mélyebb a pokol, annál magasabb a felszárnyalás. Ezért győznek, és győznek, és győznek a veszprémi fiúk. Mert ők már túl vannak rajta. Újjászülettek. Kellett hozzá a város lakóinak áradó szeretete, a magyar közvélemény figyelme, de a legfontosabb a döntés bátorsága volt, hogy küzdenek. Ennek pedig az az üzenete, hogy ha már a bátorságot kiverték belőlünk álarcos pribékek, egy kincsünk még maradt, amivel csodát tehetünk, a szeretet.

Veszprém példája mutatja, hogy ez elég is lesz. Ami kicsiben volt, az lesz nagyban is: egy vörös banda ugyanúgy terrorizálja Magyarországot, a rendőrök ugyanúgy kushadnak, a bírók egy része ugyanúgy sunyít, a lakosság nagy részének a vére is lassan végleg elfolyik, de valami megváltozott. Veszprém elhozta a megváltást. A szeretet tüze feltámadt bennünk. És igen, van egy csapat is, amelyik ki akar és ki mer futni a pályára, és küzdeni akar. Néhány ócska alak most még azzal próbálkozik, hogy váltsuk le az egész elitet, ami olyan pitiáner gondolat, mintha Veszprémben azt mondaná valaki, a Raffael-klánnal együtt váltsuk le a kézilabdázókat is.

Hát nem. A katarzis lényege éppen az, hogy a világ leegyszerűsödik: a jók fehéren jók, a rosszak sötéten rosszak lesznek. A kis hibák pedig elvesztik jelentőségüket, mert csak az izzó hit elszántsága marad, hogy merünk és akarunk küzdeni. Van csapat és van kikért harcolni.

Bencsik András