– Vissza kéne cserélni a vezetőt – vélték a háttérből néhányan. – Amíg az a másik ült ott, addig fölfelé mentünk.

– Azt nem lehet – ellenkezett a kalauz, akire az égvilágon semmi szükség nem volt, de szép fizetést húzott ebből az állásból, ezért úgy tett, mintha dolgozna. – Nyolc órakor van váltás.

– Így igaz – helyeselt a szőke mitfahrer, aki mindig közelebb húzódott, ha egy kátyút kikerültek vagy bevettek egy veszélyes kanyart, de amikor nagyon meredeken száguldottak lefelé, akkor gyorsan arrébb ült, és bőszen magyarázott: „Mitfahrer? Én? Ugyan már!” De azért leváltani mégsem akarta a sofőrt, elvégre a váltótárs biztosan nem engedte volna a kormány közelébe. Akik a jármű bal oldalán ültek (egyre kevesebben) csak az út menti lankákat látták, és „Ugyan már, hol van itt szakadék?” felkiáltással cáfoltak rá a vészmadarakra. Aki viszont átült a jobb oldalra, rögtön észrevette, milyen szédítő mélység tátong előttük.

– Gyertek ide, és nézzétek meg, hová tartunk! – javasolták a sofőr mögötti, bal oldali sorokban ülőknek. Ők azonban hevesen rázták a fejüket.

– Nem, nem. Semmi baj. Remekül haladunk, lendületes ez a sofőr.

– Te marha! – kiáltották a vehemensebbek, és előre akartak menni, hogy ellökdössék a volántól ezt a kártékony balfácánt, ám hirtelen tucatnyi kalauz termett ott védelmezőn, ezért az elégedetlenek csak hátulról szidták: – Nem tudsz vezetni, tönkreteszed a buszt, megölöd az utasokat, még az úttestben is kárt teszel!

– Együtt jutottunk ide, közös a felelősség – vágott vissza a sofőr. – Nem értem, miért mindenért engem kell leszúrni…

– Soha nem azt szúrják le, akit kéne… – dünnyögtek az elégedetlenek.

Ungváry Zsolt