– Mit mondasz? – szólt, s kibontott egy joghurtot. – A fenébe? Az hasznos. Az praktikus. Az közérdekű. Segíti a haza üdvét. Ideadnád a kiskanalat?

– Nézd, Gábor – fordítottam komolyra a szót, miután nagy nehezen rábírtam, hogy zárja el a rádiót. – Te itt ülsz nap mint nap, emberekkel tárgyalsz. Úgymond megmártózol a közvéleményben. Ki az, aki számodra most vörös posztó, aki gyalázatos, kinek tettei dühbe gurítanak?

– Hm – így ő, a nép közt gyakran elvegyülő. – Hát a Kósánétól mindig tiszta ideg vagyok. Az már borzalmas. Amikor kiment EU-biztosnak, csapkodtam a villával.

– Gábor, az a Kovács László volt, és ennek már több éve – mondtam türelmesen. – Erőltesd meg magad. Te vagy úgymond a nép. A népharag, azt mondják, szörnyű és hatalmas erő. Kire haragszol, mond?

– Nézd a hülyét! – kiáltott fel erre. – Bejön a telepre és nem indexel. Aztán nekem pampognak majd a váltásnál. Hogy mit mondasz? – fordult végre felém. – Ja, hogy kit lőnék tarkón? Hát úgy mindegyiket – vonogatta vállát. – Meséltem már, hogy a Karesz ismét válik?– Szedd össze magad. A haza üdve forog kockán. Meg az én jövő heti cikkem. Ne mond, hogy nincs egyetlen bolsi, akit személy szerint utálsz! Hogy nincs egyetlen tett a közelmúltból, ami felháborít!

– Ne rángasd az ingem – mondta és még neki állt feljebb. – A papám nézi a híreket. Nekem ott a Fejbőr-koncert meg az Ászok. De valami rémlik, hogy a Zuschlag nem engedte be a Hír TV kameráit, és még a Göncz Árpi is rászólt.

Erre már csak legyintettem.

– Az a Veres János volt, a Göncz meg már nincs is hivatalban. Tudod mit? Itt hagylak. – Ezeket már gyalázni se lehet – töprengtem hazafelé. – Pontosabban lehet, de lassan már minek. Hová tart a világ!

Pozsonyi Ádám