A Fidesz–KDNP javaslatára nemmel szavazott 186 MSZP-s képviselő, 17 SZDSZ-es, valamint Gyenesei István önkormányzati miniszter mint független képviselő. Igennel szavazott 136 fideszes és a 23 KDNP-s politikus, valamint 8 MDF-es képviselő és három független, Almássy Kornél, Tóth András és Vas János. Az MDF-frakció létszámban a szavazáskor még nem egészült ki, Boross Péter képviselői helyét Dragon Pál csak később foglalja el. A független Császár Antal tartózkodott. Pokorni Zoltán és Ódor Ferenc fideszes képviselők egyik indítványról sem szavaztak. Jelen volt, de szintén nem szavazott az MDF-es Lengyel Zoltán és az SZDSZ-es Gulyás József. Ugyanez volt a helyzet a népi kezdeményezés esetében is, azzal a különbséggel, hogy arra Császár Antal, a Fidesz volt képviselője, ma gyurcsányi kormánymegbízott nemmel szavazott. Ezzel lezárult az a hosszú demokratikus küzdelem, amelyben a hazugsággal, tévedésben tartással kormányba került miniszterelnököt a demokratikus erők szerették volna elmozdítani.

Az eredmény: Gyurcsány Ferenc – Sólyom László köztársasági elnök, MDF, Fidesz, SZDSZ, Polgári Körök együttes csapata: 5–1.

Érdemes röviden áttekinteni, hogy hogyan is alakult 2006 őszétől ez a küzdelem, és hogyan kerekedett felül a kalandor miniszterelnök 5–1-es arányban szinte a teljes politikai palettával szemben. Ez az eredménysorozat ugyanis tökéletes lenyomata a csapdába került magyar demokráciának.

Az első jelentős ütközetre a 2006-os önkormányzati választások után, 2006. október 6-án került sor. Ezen a pénteken szólalt fel Gyurcsány Ferenc a balatonőszödi beszéd botránya és az önkormányzati választások kapcsán, miután az előző este Sólyom László burkoltan a kormányfő leváltására szólította fel az MSZP-t. A bizalmi (zsaroló)szavazás előtt mondott beszédében a megingott miniszterelnök először a hazugságokkal, majd eltávolításának a kormánypártokra vonatkozó tragikus következményével, a Fidesz lehetséges kétharmados győzelmével foglalkozott.

„Hazudtam vagy sem? Csalárd módon szereztem-e meg a hatalmat? Kell-e bocsánatot kérni?” – tette fel triviális kérdéseit és szőrmentén bocsánatot kért, amiért tévhitben tartották a választókat azzal, hogy „a gondok maguktól megoldódnak”, és azért, mert nem mondták ki, hogy a költségvetés egyensúlya felborult. Bocsánatot kért azért is, mert fenntartották a látszatát annak, hogy nagyobb teljesítmény nélkül lehet nagyobb jövedelemhez jutni, és elnézést kért a balatonőszödi beszéd durva stílusáért. Tagadta viszont, hogy adatokat hamisítottak volna, illetve, hogy tudatosan félrevezették volna a választókat, vagyis mindazt, ami Sólyom László államfő kritikája is volt, aki korábban úgy fogalmazott, hogy a miniszterelnök „megengedhetetlen eszközöket használt annak érdekében, hogy a hatalmat megtartsa”.

Miközben a Házban elkezdődött a név szerinti szavazás, a Kossuth téren tízezrek tolongtak a nemzeti színű zászlók alatt, az eredményre várva: az eredmény pedig 207 igen, 165 nem. A forrongó utcai hangulat közepette: 1–0 Gyurcsánynak.

Ha volt változtatásra lehetőség, akkor az ebben a pillanatban volt. Az Orbán Viktor által meghirdetett 72 órás lemondási határidő lejártakor, ha az ellenzék visszaadja mandátumát, akkor alkotmányos válsággá tudja alakítani a politikai morális válságot. Abban a hangulatban, ami egészen október 23-ig kitartott, elképzelhetetlen lett volna az, hogy csak az ország felében ír ki választásokat a köztársasági elnök. Bár ő is alkotmányos zavarba került volna, csak a köztársaság demokratikus rendjének megőrzésére vonatkozó (gumi)paragrafus alapján léphetett volna az előrehozott választások irányába. Csakhogy az ellenzék vezére deklarálta: „A Fidesz nem akar előre hozott választásokat”. Még a jobboldali értelmiségiek közül is csak jómagam, Fritz Tamás és Simon János érvelt amellett, hogy csakis egy új választás önthet tiszta vizet a magyar demokrácia poharába. A Fidesz vezérkar és Sólyom László tudomásul vette az eredményt.

A kormányfuttatás második nagy offenzívája a népszavazási kezdeményezés volt. Bár október 23-án egyfajta tömegoszlató javaslatként állt elő Orbán Viktor a népszavazási kezdeményezés ötletével, mégis jó másfél évre rá a kormányzat és a miniszterelnök ettől kapta a legnagyobb pofont. A Fidesz–KDNP népszavazási kezdeményezése nyomán 2007. december 17-én írta ki a parlament a vizitdíj, a képzési hozzájárulás és a kórházi napidíj megszüntetése ügyében, a népszavazás időpontját a köztársasági elnök 2008. március 9-ére tűzte ki. A szavazás nem várt magas részvétellel, és mindhárom díj esetében az eltörlést támogató igen szavazatok 82 százalék körüli győzelmével zárult.

Az eredménynek meghatározó szerepe volt a kormánykoalíció egy hónappal későbbi felbomlásában. Fidesz–KDNP kontra Gyurcsány Ferenc: 1–1. És ezt az x-et bizony jól tükrözte már az ellenzék március 10-i magatartása, amikor is egy elsöprő népszavazási győzelem után egyetlen ellenzéki képviselő szájából sem hangzott el a mondat – legalább a parlamenti jegyzőkönyv kedvéért: „Le kellene mondania, miniszterelnök úr!” (Azonos címen, a Magyar Nemzetben 2008. március 12-én kértem számon ezt az érthetetlen ellenzéki magatartást).

A kisebbségi kormány a tavaszi ülésszak hat hetében látszatintézkedések mellett kihúzta idejét és mindazt, amin az SZDSZ-szel két évig ügyködött, egy nap alatt eltörölte. Gyurcsány Ferenc pedig elkezdte a szavazatvadászatot a független képviselők, valamint az aktív zsarolást pártja és az SZDSZ irányába.

A harmadik ütközet az MDF javaslata alapján játszódott le. Dávid Ibolya pártja a parlament feloszlatásának javaslatával már egyértelműen egy előrehozott választást célzott meg, így tavaly szeptember 15-én, a párt kezdeményezésére szavazott az Országgyűlés önmaga feloszlatásáról.

Az MSZP-nek és az SZDSZ-nek azok a képviselői, akik jelen voltak, nemet mondtak, ahogy két független képviselő, Gyenesei István és Lengyel Zoltán is. A feloszlatásról szóló javaslat végül 171 támogató és 204 ellenző szavazattal bukott el. Gyurcsány Ferenc kontra Fidesz–KDNP–MDF: 2–1.

A miniszterelnök már a nyár elején kijelentette: „Ha az Országgyűlés nem szavazza meg a 2008-as költségvetést, nem marad más hátra, mint beadni a lemondásomat.” Mára tudjuk, biztosra tudta a miniszterelnök, hogy ez nem következik be.

Ám a tragikus világgazdasági válság még inkább bebiztosította pozícióit. Asztalhoz kényszerített mindenkit, aki ellene volt, és a haza ellenségének tüntette fel mindazokat, akik adóreformjai és a többszörösen átszabott, minden realitást nélkülöző büdzsé ellen felemelték szavukat. Így a válságkommunikáció és az SZDSZ–MDF-tandem, valamint a megvásárolt mandátumok alapján 209 igen és 171 nem arányában december 15-én a miniszterelnök és a pénzügyminiszter fogadhatták párttársaik gratulációit a költségvetés elfogadása miatt. Gyurcsány Ferenc kontra Fidesz–KDNP: 3–1.

A miniszterelnök hatalomhoz ragaszkodását a civilek sem nézték tétlenül. A Budakalászi Polgári Kör, Fritz Tamás politológus és a Polgári Demokráciáért Alapítvány népi kezdeményezéssel élt, amelynek sikereként az Országgyűlésnek napirendjére kellett tűznie a parlament feloszlatásának ismételt kérdését. A Fidesz–KDNP pedig ezzel párhuzamosan tett indítványt egy előre hozott választások reményében ugyanezzel a szándékkal. A pártban ugyanis hosszú érlelődés eredményeként már a múlt év őszére megért a gondolat: az ország sorsát egy új választáson kell más irányba mozdítani.

Így került február 23-án egyszerre két parlamenti önfeloszlató indítvány is a Ház asztalára. És így állíthatta be ezen a hétfőn a cikluson belüli kormánybuktatás csúfos végeredményét a kétszeri leszavazás után. Gyurcsány Ferenc kontra Mindenki: 5-1.

Ezek a tények. A magyar alkotmány ugyanis teljesen védtelen az immorális demokráciagyakorlással szemben. A világon sehol nincs alkotmányba foglalva, hogy, melyek azok az erkölcsi alapvetések, amelyeket egy demokratának követnie kell. A demokrácia gyakorlói ezt egymás irányába egyfelől elvárásként fogalmazzák meg, másfelől pedig kikényszerítik.

A magyar demokrácia elmúlt három éve azonban szörnyű tapasztalatokat adott a magyar társadalomnak. A miniszterelnök kiütéses győzelme a morális kódokat elvárókkal szemben soha nem tapasztalt módon rombol minden hitet, ami demokratikus (volt). Az alkotmányos próbálkozások a hitelét vesztett miniszterelnök eltávolítására rendre kudarcba fulladtak, és a február 23-i szavazásokkal a végére értek, az utcai politika pedig vezér híján már korábban elfáradt. Megint elszállt egy demokratikus illúziónk.

Ebben az alkotmányos rendszerben nincs tovább, a falhoz értünk. Mindig megragadom az alkalmat, hogy jelezzem. Egy új alkotmány kell, amelyben Lettország mintájára, a köztársasági elnöknek jogot kell adni arra, hogy népszavazást írhasson ki a parlament feloszlatására.

Ha ezen az igenek győznek akkor, jöjjön az előre hozott választás. Most nincs ilyen lehetőségünk. A falhoz értünk. Cikluson belül vesztett a demokrácia. Az új céldátum, úgy tűnik, 2010. Ha még élünk…

Zárug Péter Farkas

politológus