Szóval a rock and roll. Mert ezzel kezdtem ugye. Azért vannak bajban – és aki nem hülye, az látja –, mert kihúzták maguk alól a talajt. A műfaj lényege ugyanis (és amiért egyáltalán felhasználták bizonyos erők, amiért adták alá a lovat meg az anyagi hátteret) annyi volt, hogy felgyorsította a bomlási folyamatokat. Segítsége nélkül elképzelhetetlen lett volna, hogy fél évszázad alatt írmagja sem marad a hagyományos, polgári rendnek. (A 60–70–80-as évek gyakorlatilag erről szólt.)

Ellenben most valahogy visszább vették. Nézem a múlt évtized alter lemezeit, a nagy Szadesz-közeli legendákat, meg az újabb hasonszőröket, és gyakorlatilag nulla. Jópofizás. Mellébeszélés. Üres rizsa. Semmi bujtogatás, radikalizmus vagy felforgatás. Nem támadnak ezek senkit. Mondom is egy ismerősömnek, aki alternatív: – Te, hát ennek itt semmi értelme. Ez a dalszöveg semmiről sem szól. És ez a másik se. Meg ez a harmadik se.

– Igen, de ők direkt írnak ilyet – bólint erre ő (aki, mint mondtam, alternatív). Hm. Lám, lám, ők se hülyék. Látják, hogy a régi rendet támadni röhej, az újat (globalizmus) támadni nem akarják (merik), így hát marad a mellébeszélés. A jól hangzó hülyeség, lásd Kistehén és (társai).

Valahol sajnálom őket. Lelkileg nem lehet könnyű művésznek, alkotónak tartani önmagunkat, s tudni, hogy teljes pályafutásunk jelentéktelen. Üres. Feledhető. Csak a mának szól. A pillanatnak. És még ott is erőlködés, pénz,és médiatúlsúly kell, hogy egyáltalán meghallgassa valaki. De szánalmas haladónak lenni…

Pozsonyi Ádám