Nem tudjuk, talán nem is derül ki soha, hogy amit a szocialista párt a kormányfőváltás körül művelt, eszelős ámokfutás volt-e, vagy megrendezett színjáték – de ez nem is fontos. A lényeg, hogy a baloldali kormánynak sikerült megkapaszkodnia a szakadék szélén, sikerült visszaszereznie a stabil parlamenti többséget. Ezzel a többséggel még a nyár előtt minden bizonnyal elfogadtatják a megszorító csomagot, azután jön a nyár, szünetet tart az Országgyűlés, meleg lesz, nyugalom lesz.

Igaz, ez a nyár európai parlamenti választásokkal indul, de kampányra szinte alig számíthatunk, csak a kis pártok tesznek már most is kétségbeesett kísérletet arra, hogy észrevehetővé váljanak – valószínűleg kevés sikerrel. A szocialista párt azért nem fog kampányolni, mert nincs mivel. Azt mégsem lehet óriásplakátokra írni, hogy szavazzanak ránk, cserébe elvesszük a 13. havi nyugdíjat és megadóztatjuk az étkezési utalványt. A szimbolikus politikai térben kavarnak majd valamennyit, riogatnak a jobboldali veszéllyel, rasszistáznak, tizennyolcadszor is benyújtják a gyűlöletbeszéd-törvényt, falra festik az ördögöt, de ők is tudják, hogy az emberek már torkig vannak ezzel a szöveggel, a döntő többségre mindez hatástalan. A szocialista párt az EP-választásokon masszív vereségre számít, és az az érdeke, hogy egy hangos kampány ne értékelje föl ezt a vereséget.

A Fidesz sem készül zajos kampányra. Az ország hétévi baloldali kormányzás után tényleg a csőd szélén tántorog, tényleg tüzet kell oltani. A Fidesz azonban nem megy bele abba a játékba, hogy magára vegye a baloldal kártételének ódiumát, ő mondja ki, hogy milyen drasztikus intézkedésekkel lehet elkerülni az államcsődöt. Természetesen arra sincs módja, hogy közeli jólétet ígérjen, ezért az egyetlen lehetősége, hogy visszafogott kampányban hasonlítsa össze négy év polgári és hét év baloldali kormányzás teljesítményét. Sokszor elmondták politikai elemzők, hogy az emberek emlékezete közéleti szempontból legföljebb hónapokra terjed, ez azonban nem igaz, bizonyítják ezt a pártok támogatottsági adatai. A Fidesz nyári nagy győzelmét szinte csak elrontani lehet, különösen, ha Pécsett sikerül megverni Szili Katalint.

A többi párt korántsem áll ilyen biztató jövő előtt. Az SZDSZ-en már csak a csoda segíthetne, csodák azonban a politikában nincsenek, a magát liberálisnak mondó párt feltartóztathatatlanul robog a teljes megsemmisülés felé. Sorsa valószínűleg már sokkal korábban megpecsételődött, a halálos ölelést Magyar Bálinttól és Kuncze Gábortól kapta a párt, Kóka ehhez már csak a maga szerény eszközeivel járult hozzá, megtámogatva Demszky tehetségtelenségével. Mire Fodor Gábornak sikerült megkaparintania a régóta vágyott elnöki pozíciót, már nem maradt nyerő lépés. Az SZDSZ a radikális félmegoldások foglya lett, egy politikai szempontból értelmezhetetlen, eszmeileg kiürült csoportosulás, amely utolsó próbálkozásként komolytalan kísérletet tesz arra, hogy közös támogatói halmazba vonja össze a melegeket, a cigányokat, a kábítószereseket meg a szektásokat – amely ellen maguk az érintettek tiltakoznak a legjobban. Az SZDSZ egykor királycsináló, népes értelmiségi holdudvarának tagjai közül néhányan keserű szájízzel visszavonulnak majd a közélettől, a többség azonban átáramlik a szocialista pártba, és megpróbálja azt a saját képére formálni – ebből néhány év múlva még jó nagy csatározások lesznek, és nem tudni, ki kerekedik majd fölül.

A Magyar Demokrata Fórum kisebb különbséggel közelíti majd meg az öt százalékot – alulról. Dávid Ibolyának majdnem sikerült a lehetetlen, politikai celebek leszerződtetésével majdnem megint átcipelte pártját a feje fölé magasodó parlamenti küszöbön. A sors azonban keresztülhúzta a számításait, amit elveszített a vámon, azt ezúttal elveszítette a réven is. Pedig egyszer már sikerült a mutatvány. Amikor eladta pártját a Tisztelet Társasága fedőnevű, zavaros pénzügyi hátterű baloldali tömörülésnek, elveszítette ugyan az MDF hagyományos szavazóinak jelentős részét, de a veszteséget ellensúlyozni tudta azoknak a kádári nosztalgiákat ápolgató nyugdíjasoknak a voksaival, akiket elandalított Korda Gyuri zengő hangja, és akik „az Ibolyára” úgy tekintettek, mint egy politikai táncdalfesztivál egyik versenyzőjére. Most Bokros Lajos leszerződtetésével ugrasztotta el az MDF régi szavazóinak utolsó maradékát, ám az új támogatók elmaradtak, hiszen Bajnai valójában Bokros fiatalított kiadása: akiknek Bokros jó volt, azoknak Bajnai is megfelel. Habsburg György szerződtetése pedig már a vicc kategóriájába tartozik. Az ifjú főherceg szemlátomást a nagy formátumú apa kis formátumú utóda. Ekkora névvel is sikerült tíz éve teljesen láthatatlannak maradnia a magyar közéletben, nézeteiről az égvilágon semmit nem lehet tudni, talán mert nincsenek is, csak neve van. Az pedig kevés a sikerhez.

A Jobbik e tavaszi futam fekete lova. Lehet, hogy nagyot nyer, lehet, hogy nagyot bukik. Az emberek tele vannak jogos indulatokkal, és a Jobbik azt ígéri nekik, hogy teret nyit ezeknek az indulatoknak. Ezt az ígéretet természetesen nem tudja beváltani, hiszen ahhoz döntési helyzetbe kellene kerülnie, magyarán meg kellene nyernie a következő országgyűlési választásokat, ez pedig nyilvánvalóan lehetetlen. De nem is ezzel lesz a legnagyobb problémája, az ember lottót is vesz, pedig tudja, hogy úgysem nyer, maga a remény is megér pár százast. A Jobbik igazi kockázata tagságának (és vezetőségének) az a része, amelyik nagyon rövid időn belül vállalhatatlanná kompromittálja majd ezt a jobb sorsra érdemes szerveződést. Ez a Jobbik nagy dilemmája: ha csöndben marad és meghúzódik, akkor elveszíti azt az előnyt, amit a cselekvés illúziója ígér, ha viszont kimegy az utcára és hangoskodik, akkor a nevében felszólalók sorozatosan olyanokat mondanak majd, amivel jobb társaságba nem lehet bekerülni. A MIÉP sorsa megmutatta, hogy a Jobbik által megcélzott röppályának a felső pontja kicsivel az ötszázalékos támogatás fölött van, azt azonban nehéz megmondani, hogy ez a csúcspont a Jobbik számára mikor érkezik el: most nyáron, a következő parlamenti választásokon, vagy esetleg már túl is vagyunk rajta, és a párt megindult lefelé.

Az ország számára az igazán nagy kérdés az, hogy mikor lesznek az országgyűlési választások. Az ország érdeke az volna, hogy erre minél hamarább sor kerüljön, ez a szempont azonban nem nagyon játszik szerepet a baloldali pártok döntéseiben. Amit tesznek, saját valós vagy vélt érdekeik szerint teszik majd.

Úgy tűnik, hogy a választások időpontjának ügyében a jelenlegi kormánytöbbség még nem jutott dűlőre, de mind több jel mutat arra, hogy barátkoznak az őszi választások gondolatával, egyre többen ebben látják saját érdekeik megvalósulását.

A dolog logikus. A katasztrofális összeomlást elkerülték, és viszonylag sikeresen eljátszották a visszanyert cselekvőképesség látszatát. A kormány rövidesen benyújtja a megszorító csomagot, és a kormánytöbbség megszavazza majd. Az aktív, felelős kormányzás látszatával saját szavazóbázisuk jelentős részét újra mobilizálhatják, a szocialista párt támogatottsága akár öt-tíz százalékkal is emelkedhet.

A megszorítások következményei viszont ősszel még alig lesznek érzékelhetők: nem lesz még esedékes a 13. havi nyugdíj és közalkalmazotti bér, alacsony lesz a gázfogyasztás, és egyáltalán, jó lesz még az idő, az emberekben viszonylag könnyen reményt lehet ébreszteni. A szocialista önkormányzati lobbi ráadásul azt szeretné, ha az önkormányzati választások minél távolabb esnének az országgyűlésiektől, derüljön ki, hogy a Fidesz-kormány sem tud csodát tenni, nekik pedig legyen esélyük összeszedni magukat az elkerülhetetlen vereség után. Ha viszont kihúzzák jövő májusig, a megszorítások minden következménye a nyakukba szakad, könnyen beleszaladhatnak egymás után két megsemmisítő vereségbe, amelyekből aligha lesz még egyszer feltámadás.

Ma még minden lehetőség nyitott. Ha a Fidesz megnyeri a pécsi polgármester-választást, az legföljebb Szili Katalin pártbéli karrierjét töri ketté, országos hatása kevésbé lesz. Az EP-választások eredménye viszont jelentősen befolyásolja majd a folyamatokat, csak még azt nem tudni, hogyan. A nagyarányú Fidesz-győzelem valószínűleg az előrehozott választások esélyét növeli, noha a szocialisták körében felbukkanhat olyan érvelés is, hogy egy súlyos vereség után időt kell hagyni a felépülésre. Ha relatíve jól szerepel az MSZP, az a jövő tavaszig való kitartásra serkentheti a pártot, miközben egyesek éppen a jó eredmény hullámán sürgetnék az előrehozott választásokat.

A kis pártok közül az SZDSZ, ha nem éri el az öt százalékot (márpedig nem éri el), Fodor Gábor megbukik, újra indul a harc a párt polgári és bolsevik szárnya között, valószínűleg a bolsevik szárny győz majd, és az temeti el végleg a rendszerváltás egyik meghatározó szervezetét, miközben a süllyedő hajóról minél többen igyekeznek átugrálni az MSZP rozsdás, de mégiscsak úszó teherhajójára. Ha az MDF átviszi az ötszázalékos küszöböt, akkor kihúzzák még a következő országgyűlési választásokig, ha nem, akkor heveny kisgazdásodás indul majd be a pártban, mindenki kizár mindenkit, és csak öt év múlva, amikor az MDF-nek már csak emléke lesz, mondja ki a bíróság, hogy melyik volt az utolsó legitim pártgyűlés.

A Jobbik számára nem lesz vízválasztó a nyári voksolás: ha a várhatóan alacsony részvételnek köszönhetően egy hajszálnyival átugorja a küszöböt, óriási győzelemként ünnepli majd, de ha csak négy százalékot kap (amelyet a Fidesztől vesz el), azzal is jelentős tényezőként mutathatja be magát, és gyűjtheti az erőt az igazi megmérettetésre.

Régen volt olyan sok irányban nyitott a magyar közélet jövője, mint most, május első hetében. De az csak látszat, hogy béke és nyugalom van. Nagy erők dolgoznak a mélyben, és hamarosan megtudjuk, merre mozdítják el Magyarországot.

Bencsik Gábor