Kedves, bajuszos úr volt, szivarozott. Jó érzéssel hagytam el kis boltját. Ide még visszatérek. Poénból rákérdeztem:

– Herczeg Ferenc?

– Persze – bólintott –, de ha lehet, szépet. A gyűjtők adnak az ilyesmire.

Tehát a Kegyelmes úr köteteit gyűjtik. Ma is. Pedig nem tétel, szerintem a tankönyv sem említi. Csak az érettségi tételek, meg az ott éktelenkedő Spiró kapcsán jutott eszembe, ki kéne már mondani, a posztmodern vackot (vagyis amit kevés kivétellel 45 után papírra förmedtek) senki nem szereti, senki nem olvassa, senki nem vásárolja. Adogathatnak egymásnak díjakat, de hogy Bástya elvtárs szavait idézzem, mindez „szart ér”. S ha ezt kijelentettük, indíthatnánk mozgalmat.

„Ma is kidobtam egy posztmodernt”. Ez lenne a neve. Az emberek találkoznának, s mondanák: „Képzeld, kidobtam Brautigant”. „Az semmi, én azt a múlt héten. És még a Finnegan Waket is jól összefirkáltam”. Vagy: „Nálunk az egész utcában nem lelsz egyetlen Bellowot vagy Malamudot sem. A nejem gondoskodott róla.”

Spiró és a magukfajták keseregnek, hogy az emberek nem olvasnak. Nem, őket nem olvassák. De hát miért is olvasnák? Ulisses meg Sartre olvashatatlan, Spiró, Nádas, meg az összes futtatott pocsék, a Termelési regény egy sora nem élvezhető, és valljuk be, mi se értjük ifjúkorunkban mit magyaráztunk bele Boris Vianba, Joseph Hellerbe meg a Zabhegyezőbe. Hajítófát sem ér egyik se.

A Szabolcska Mihály, az igen! Az ma is kézbe vehető. Ellentétben a Kornissal. Ennyit a délutánomról.

Pozsonyi Ádám