Hiába tettek fel neki kérdéseket, amelyekben a tömegközlekedésről, a végtelen időben és roppant véges térben épülő metróról, a budapesti levegőtlenségről, a piszokról, az utak állapotáról, a költségvetés helyzetéről esett szó, ő éppen olyan hisztérikusan reagált, mint amikor Hunvald bűnügyéről vagy a III/II-es szocialista képviselőről vártak volna választ tőle. Acsargó düh szállta meg, arca merevvé torzult, mintha a „tojás”, esetleg az „esernyő” szavakat hallaná. Hiába próbálta egy újságírónő bátortalanul emlékeztetni a pozíciójából adódó tájékoztatási kötelezettségére, a legfőbb polgármester keresztüllépett a hölgyön, s csak annyit sziszegett vissza:

– Majd tájékoztatok, ha kedvem lesz.

Mindenkit faképnél hagyva bepattant a terepjárójába, és hazasietett a városon túli birtokára, ahol már várt rá a villanyszerelő.

– Elvégezte a munkát, amiért megfizettem? – kérdezte a Nagy Ember a szakitól.

A szerelő azonban vágott egy grimaszt:

– Mi köze hozzá? – szólt önérzetesen, és kisétált. A konnektorok lógtak ki a falból, a vezetékek zárlatosak, a csillár leszakadva.

Délután bement az iskolába, ahol a gyerek előmeneteléről érdeklődött. Itt sem járt több sikerrel.

– Ne jöjjön a közelembe, mert zavarja az aurámat – tiltakozott a pedagógus.

– Én magával nem tárgyalok – zárkózott el az orvosa is, amikor egészségi állapotáról kért felvilágosítást. Mindennek a tetejébe a bolti eladó megtagadta, hogy közölje vele a párizsi árát, sőt azt sem volt hajlandó elárulni, sertésből vagy baromfiból készült-e.

Demszky tajtékzott:

– Mi az, hogy mindenki sértett herceget játszik? Mit képzelnek ezek, hogy hátat fordítanak nekem? A pénzemért csak jogom van az információra! Hát ebben az országban mindent szabad? Bármit megtehetnek velünk ilyen pökhendi, pofátlan pojácák?

Ungváry Zsolt