Azt évtizedek óta tudjuk, hogy az orvosi magánpraxisok jelentős része az állami egészségügyön, az arra szánt közpénzeken élősködik. A doktor úr/asszony drága koloniállal berendezett magánrendelőjében folyik a beszélgetés és a számla kiegyenlítése, a költséges vizsgálatok, kezelések azonban a doktor úr/asszony munkahelyén, a közpénzekből fenntartott kórházakban és klinikákon zajlanak. A kiadásokat az adófizetők állják, a bevétel pedig a magánzsebekbe vándorol.

Volna egyszerű megoldás ennek megakadályozására, hogy ugyanis egy orvos vagy csak magánpraxist folytathasson, vagy csak közpénzen fenntartott intézményben dolgozhasson, de túl sokan érdekeltek a hazug rendszer fenntartásában ahhoz, hogy megszűnjék. Így volt, így lesz, hozzászoktunk, elviseljük.

Egy üzleti csoport azonban gondolt egy merészet: minek a beteget ide-oda küldözgetni? A magánrendeléssel költözzünk be magába a közkórházba. Béreljük ki annak egyik épületét, méghozzá szigorúan piaci áron – az egészségügyben az ingatlanfenntartás úgyis csupán a költségek töredékét teszi ki. Innen aztán szabad a vásár.

Először is a magánkórház ingyen megkapja az állami kórház tekintélyét, bizalmi tőkéjét. A vállalkozói egészségügyben a bizalom meghatározó jelentőségű, az ember az orvos tudását nemigen tudja megítélni, vagy bízik benne, vagy nem. Ha az a magánrendelő egy rangos kórház területén működik, akkor nyilván valami komoly dolog, meg lehet benne bízni. Mintha a rendőrség Teve utcai székházában bérelne irodát egy őrző-védő kft. Esetleg az Akadémia palotájában egy magániskola.

De ez a kisebbik haszon. Az igazi, a nagy falat az, hogy ott van kéznél egy teljes szakembergárda. Orvosok, ápolók, szakszemélyzet, bármilyen szakterület legjobbjai azonnal mozgósíthatók, még a fehér köpenyt sem kell levenniük, hogy átsétáljanak az állami pavilonból a gebinesbe.

Legfeljebb addig vár az állami beteg, de az már úgyis megszokta, tudomásul vette, hogy az állami egészségügynek belső, eleve elrendelt, immanens lényege a várakozás. Ott van továbbá egy tökéletesen felszerelt vizsgálati és gyógyítási háttér, amely néhány kulcsember megvételével a nap huszonnégy órájában ingyen rendelkezésre áll. A kulcsemberek megvételénél pedig mi sem egyszerűbb: néhány magasan díjazott konzultáció, esetleg mellékállás, beugrás műtétre és így tovább.

Amint az egyik résztulajdonos nyilatkozatából értesülhettünk, a botrányos ügybe keveredett magánkórház és a körülötte fekvő állami kórház orvosai követhetetlenül átjártak egymás területére, az állami kórház számos orvosa jogosult volt a gebinkórház területén intézkedni (vajon milyen munkajogi konstrukció alapján?), mi több, most, hogy a botrány kipattant, a nevezett résztulajdonos azt sem látja tisztán, hogy az inkriminált beteg hogy került oda.

A dologban az a legszebb, hogy amúgy minden tökéletesen jogszerű. Van olyan törvény, amely tiltja, hogy a magánorvosnál jelentkező beteget az állami egészségügy ellássa? Nincs. Ha Pista bácsi és a kis Jolika vizsgálatra jelentkezik, ha gyógykezelésre szorulnak, akkor az állami egészségügynek kutya kötelessége őket megvizsgálni és gyógykezelni. Köteles az állami egészségügy tudni, hogy Pista bácsi és a kis Jolika a gebinkórházból jön éppen, ahol kemény tíz- és százezreket szurkolt le ezért a gyógyításért? Nem köteles.

Képzeljünk el egy telefonbeszélgetést. A gebinkórház orvosa (aki főállásban az állami kórház alkalmazottja), miután megvizsgálta fi zető betegét, áttelefonál az államinak, akit rendszeres – természetesen díjazott – konzultációkra szokott hívni: „Te, Ferikém, van itt egy daganat, meg kellene nézned.” „Bocs – mondja az állami –, most nem érek rá.” „Jó, akkor átküldöm, ránézel?” „Persze, küldd csak, mondjuk fél óra múlva. Majd csinálunk egy CT-t.” „Ne küldjem mindjárt a CT-re?” „De, jó ötlet, mondd meg a Katikának, hogy meg van velem beszélve. Majd megnézem a leletet, hívlak.” „Kösz, Ferikém, holnap várlak a tíz órás konzíliumra.” „Ott leszek, szevasz.”

Életszerűtlen? Aligha. A beteg hálás, hogy jó kezekbe került, a gebinkórház örül, hogy a fizető beteg elégedett – az adófizető pedig állja a számlát. A közpénzek folyamatos privatizálásának ördögi köre tökéletesen zár. Sokszor elmondták már, mégis újra és újra el kell ismételni: a világ egyik legnagyobb üzlete az egészségügy. Hatalmas pénzek mozognak itt, ezermilliárdok, amelyek felett ráadásul nem a tulajdonos őrködik, hanem megbízott emberek, akik nagyon gyakran nem tudnak ellenállni a kísértésnek, hogy maguknak is kiszakítsanak belőle egy szép nagy summát. A gyógyításra szánt közpénzeket soha nem lehet százszázalékosan megóvni az erkölcstelen mohóság fosztogatásaitól, de a veszteséget minimumra lehet csökkenteni.

Például úgy, hogy a vállalkozói egészségügyet élesen különválasztják az államitól. A vállalkozó orvos ne vigyen állami praxist. A vállalkozó kórház ne béreljen állami kórházrészt. A vállalkozó egészségügy ne keveredjék az államival. Semmilyen indokkal, semmilyen formában, semmilyen körülmények között. Akár ezzel is lehetne kezdeni az amúgy tényleg időszerű egészségügyi reformot.

Bencsik Gábor