Fekete-fehér

Sokan mondják, hogy ne legyenek egy regényben, filmben, bármilyen alkotásban fekete-fehér alakok, ne gondolkodjunk fekete-fehérben. Mert az élet – úgymond – nem ilyen. Nos, én úgy gondolom, van benne valami, jogos, de azért nem egészen.

Az árnyalt gondolkodás, a sokszínűség, a finomság a kevesek luxusa. Kicsit olyan, mint egy drága parfüm, egy lazactál, ékszeresdoboz a francia királyi udvarból, vagy egy különös novella a XIX. századból. A tömeg nemcsak hogy maga fekete-fehér, de abban gondolkodik, sőt, igényli is a fekete-fehér látásmódot, hősöket és helyzeteket. Barátokat akar és ellenségeket. Mert az alapvető túlélés erről szól, és ami az alapvető túlélésen, a fennmaradáson túl van, arra nincs mindenkinek sem lehetősége, sem igénye. És nem is lehet haragudni ezért. Ez maga az élet. És az életben maradás.

Minden egyéb a finom ínyencek igénye, akikre nem lehet társadalmat, történelmet, sőt, még hatalmas nyereséggel működő könyvkiadót sem építeni. A finomság, az árnyalt látásmód csak úgy tud létezni, ha a kinti fekete-fehér világ megteremti köré a pajzsokat és falakat. Ahogy egykor az uralkodók eltartották udvarukban a különös poétákat.

Cseh Tamás énekelte egykor: „Az állampolgár régebben komcsi volt, vagy nem volt komcsi.” Ez volt a Kádár-kor, a létező szocializmus választóvonala. És ilyen választóvonal mindig is volt. Kuruc–labanc, katolikus–protestáns vagy akár rocker–diszkós. Kádár próbálta az „aki nincs ellenünk, az velünk van” elvét hirdetni, és amikor megvalósult, lett belőle egy nagy, lábvízlangyos Trabant-utópia. És, mint tudjuk, a langyosakat a történelem kiköpi.

Ma is van, ma is létezik fekete-fehér választóvonal. Mert az élet mindig úgy alakítja, hogy a választás leszűkül arra, leszűkül odáig, hogy A és B. Vagy ez, vagy az. És erre nem szabad haragudnunk, sem küzdenünk ellene. Ez így természetes, és nem is lehet másként. Sötétség vagy fény.

Ma ez a következőképp hangzik. Bevándorláspárti vagy bevándorlásellenes. Élet vagy halál. És a többi részletkérdés.