Hősködés
Olvasok egy posztot. Arról szól, hogy egy fickó az utcán a téli hidegben is rövidnadrágban mászkál, mert ő tökös. (Megjegyzem, ne ott keménykedjen, egye meg az én megpenészedett lekváromat. Az a tökösség.) Alatta persze megoszlanak a vélemények. 1. Hú, de férfi, le a kalappal. 2. Mi a frásznak hősködik?
És míg nézem, leesik, hogy ma a társadalom teszi körénk azt a védőgyűrűt, ami egy avar harcos körül nem volt. Neki a páncélja, tegeze, nyila adta a védelmet, ám az élet-halál rajta múlott, legfeljebb a szűk harcostársi körön. De főképp saját magán.
A polgári világ ellenben kiépítette azt a társadalmat, ahol a rendőr, a bíró, az orvos, a kórház, a polgári erkölcs az ember pajzsa, tegeze, páncélja, nyila. És most, hogy látom az ilyen hősködőket, beugrik az összes „harcos”, aki ma magát fölös veszélynek teszi ki, leugrik, felugrik, ide-oda mászik és a Himalájára megy fel megfagyni. Az ilyen alkalmatlan a közösségi létezésre, tesz a családja, hazája elemi érdekeire, és a saját harcos voltát tolja. Magányos hős, nulla közösség. De figyeljük meg, ilyenek a híveik is. És akik ma petárdázást éltetik, mert férfias, és lenézik a „gyengeséget”, azok rendszerint összeférhetetlen emberek, nem képesek senkivel együtt lenni.
Az ilyen ember nem úgy lóg ki a közösségből, mint egy „magának való” tudós vagy művész. Mert az elvonulást lehet úgy, hogy elvegyülsz a tömegben, a társadalomban, nem mész szembe, csak becsukod az ajtót, amikor kedved van.
De ostorozni, jurtában élni, harcosnak lenni sem Rákospalotán, sem egy faluban nem lehet. Az ilyenek megérzik a lelki közösséget, és aki a hegymászó öngyilkos akciójának éljenez, az védi a petárdázót és azt, aki –2 fokban gatyában mászkál. A magamfajta ember az közösségi, csak néha el akarunk vonulni. Nagyon is azok vagyunk, hiszen az a túlélésünk záloga. Csak egy kicsit válogatósabbak vagyunk az átlagnál. De ezekben az erőfitogtatókban van valami zavaró, valami közösségellenes. Kultúraellenes. A hideg kiráz ezektől az emberektől. n