Gyerekként gyakorta mérgelődtem az elvesztett y miatt, s ez volt az egyik oka, hogy midőn első novelláim 1989-90-ben a Magyar Nemzetben és a Tiszatájban megjelentek, apai örökségem helyett nagy-, déd- és ükapáméhoz nyúltam vissza, a nevemet y-nal írva.

A másik oka az volt, hogy abban az időben az irodalmi életben forgolódott Ungvári Tamás, akitől mindenképpen meg akartam magam különböztetni. Nem sejthettem, hogy a következő húsz évben egész Ungváry cunami zúdul a közéletre, s előbb a történész Krisztián (aki mellesleg évfolyamtársam volt az egyetemen), majd a szépíró (?) Rudolf miatt kell magyarázkodnom, s ezúttal már szégyellnem is a nevemet.

Aláírásai, megnyilatkozásai mindig olyan ügyekben következtek be, amelyek az enyémmel homlokegyenest ellentétes nézetekről tanúskodtak, legutóbbi fellépése miatt azonban már egész Ung vármegye pirulhat. Az eddigi „szoci-szimpatizáns Ungváry” vagy a „liberálisokkal egy követ fújó Ungváry” helyett immár a „trágár Ungváry”, az „anyázós Ungváry” szókapcsolatokban kell viszontlátnom a nevét, ami történetesen az enyémre erősen hasonlít.

Kedves nénik és régi ismerősök kérdik félve vagy vádlón, nem rokonom-e az említett úriember. Én meg bosszankodom, hogy nem maradtam az „i”-nél, és akkor a cselgáncsozó Ungvári testvérekkel kevernének össze, nevem mellett az „Erős Ungvári”, „Ügyes Ungvári”, „Európa bajnok Ungvári” eposzi jelzőkkel.

Az ominózus beszédében Rudolf imígyen szólt: „A k…a anyját annak, aki megkérdőjelezi a magyarságomat.” Megkockáztatva az édesanyám erkölcseiről kialakult kép megrendülését: aki ma Magyarországon Gyurcsánnyal együtt tüntet (ráadásul demokráciáért vagy pláne a nemzetért) annak én nemcsak a magyarságát, de az ép elméjét is kétségbe vonom.

Ungváry Zsolt