Azt, hogy a lányok furcsák, mások, mint mi, gyengébbek, tudásuk nem ritkán kevesebb (de mindenképp más jellegű), és ennek ellenére kivételezések garmadája veszi körül burokszerűen vihogó kis létüket, nem mi tapasztaltuk meg először. Karinthy is rácsodálkozik erre a Tanár úr kérem lapjain, ám a bomlás, a haladás korlátokat ledöntő pusztítása még nem tette lehetővé számára a „visszavágást”.

Mi ezt a dolgot a menzán intéztük el, ahol hetente kétszer mákos nudli volt a főétel. Az ember fogta a nudlit, ráhelyezte a villára, ívben meghajlította a hasznos kis eszközt, majd a célba vett személyt jól megküldte.

„Nem készültél földrajzból, kijárt volna az egyes, erre te elbőgted magad, és megadták a kettest? Nesze egy mákos!” Ez járt a fejünkben. A szuperfegyvert Hertelendy Zsolt nevezetű osztálytársunk fedezte fel, aki teletömte a száját mindennel, amit talált, rágta, rágta jó sokáig, majd odahajolt a delikvens arcához, és kitátotta. A visítás zene volt fülünknek.

Így teltek napjaink vad csatározások közt, s persze annyi eszünk nem volt, hogy felfogjuk, magunk alatt vágjuk a fát, mert így az „ellenfél” hamar rájött, hogy a gyengeségre, bántottságra való hivatkozással minden elérhető.

Ezért (is) káros a koedukáció. A férfiak és nők érési ciklusa köztudottan más, s így összeeresztve a nő egy olyan világban nő fel, ahol nem kell tisztelni a férfit. Mert hát hogyan is tisztelhetné?

A magyar oktatásra az első csapást az I. világháború után mérték, az ógörög eltörlésével. A következőt a II. világháború után, a latin megszüntetésével. A III. világháború már tart. Ha ezt is elveszítjük, a magyart is törlik a tantárgyak közül.

Pozsonyi Ádám