1962-ben megjelent humorelméleti könyvemet pedig azért támadta meg őrjöngve a hivatalos kritika, mert a marxista idióták (Zsdanov, Szigeti, Lukács és ma is lógó csimbókjai stb.) helyett az ő fantasztikusan izgalmas Látomás a művészetben című remekművére építettem föl tanulmányomat.

Füst antimarxista volt, s 1956-ban gyönyörű vallomásában tett hitet a nagy nyilvánosság előtt a magyar szabadságharcról.

Nos, ennek a Füst Milánnak a levelezéséből ragadott ki egy Fejtő Ferenchez írt levelet Brády Zoltán, a Kapu című folyóirat főszerkesztője, és közölte le mementóként, tanulságként vagy mit tudom én miért a májusi számban.

Nekem minden Füst Milánom megvan, de speciel ezt a levelet nem olvastam, amelyet 1958. október 2-án írt a külföldön élő baloldalihoz, aki enyhén szólva fura szerepet játszott magyar ügyekben. Nem tudom, miféle nyilatkozatra vagy elmefuttatásra akarta rábírni Fejtő irodalmunk patriarcháját, de Milán bácsi kitért a részletes válasz elől.

Ő annak a hajdanvolt, zsidó származású, több generáción át tartó irányzatnak a tagja, mint amilyen Karinthy Frigyes volt, aki legszebben írt a trianoni tragédiáról, Szerb Antal, aki elbűvölt magyar irodalom és kultúraszeretetével, Radnóti Miklós, kora leglenyűgözőbb hazafias költője, Surányi Miklós, a magyar történelem szerelmese, Kárpáti Aurél, a nemzeti színházkultúra elkötelezett tudora.

Többek között a zsidókérdésről alkotott véleményéről is faggathatta Fejtő, mert azt válaszolta, hogy e téma egész életében foglalkoztatta. Majd kegyetlen őszinteséggel ezt írta: „S én, Ferikém, nem vagyok a híve annak, hogy ez az átok, amit a zsidóság évezredek óta jelent, folytatódjék. Mert véleményem szerint nemcsak az a hibás, aki üldöz, hanem az is, aki módot ad erre.”

Sajnálattal állapítja meg, hogy az asszimilációs törekvések „különösen az utóbbi időben”, tehát a huszadik században csődöt mondtak, vagyis a magyarsággal való teljes azonosulás folyamata, ám híve e tendencia folytatásának.

Nem tagadja, de nem is büszke arra, hogy zsidó. „…mindenki büszke legyen a származására, a francia arra, hogy ő francia, a hottentotta meg arra, hogy ő hottentotta? Mi voltunk eddig a te kiválasztott néped, válassz másikat most már helyettünk – így imádkoznék én is szívesen, ha tudnám, hogy hallja valaki.”

Máskülönben a jó zsidó alkotók sorába sem akar tartozni. Mert: „Különben sem vagyok én zsidó író, magyar író vagyok, nekem a magyar a szent nyelvem, nékem minden csepp vérem azzal a kultúrával van átitatva, amelyet itt szoptam magamba, ebben az áldott és átkozott kis országban. Ha tehát rajtam mégis kiütköznek zsidó származásom jelei, erről én nem tehetek, s ha nem is röstellem ezt, de nem is dicsekszem vele. (…) Engem üldöznek is – mit tehetek róla? Rosszul jártam az anyámmal is, a hazámmal is, de azért nem mondhatom rájuk azt, hogy ők nem anyám és nem hazám. (…) Volt itt fájdalom, dac, mérhetetlen keserűség, de gyűlölet hazám ellen nem volt soha.” Vagyis nincsenek lázas illúziói sem a zsidósággal, sem a hazával kapcsolatban, de meg nem tagadva egyiket sem, hitet tesz magyar írósága, magyar kultúrája és főképp éltető hazája mellett.

Mert jól tudja, személyisége, erényei, értékei a magyar kultúrából virágzottak ki. Én pedig éppen úgy csodálom őt, mint 64 évvel ezelőtt: a magyar szellem hitvallóját.

Szalay Károly