Egy levélből idéztem, amit egy olvasómmal váltottam a napokban, a rezidenskérdés és az ösztöndíjprogram kapcsán. Nem, félreértés ne essék, nem próbálok okoskodni a témakörrel kapcsolatban.

Megvallom, semennyire nem értek hozzá – íróember vagyok, aki a kórház témakört csak akkor közelíti, ha már tényleg muszáj, akkor is komoly szorongások közepette –, és annyi becsület van bennem, hogy nem próbálom az olvasókat sem pro, sem kontra befolyásolni valamiben, ami nem az én élethelyzetem. De ez az elvándorlás dolog már engem is érint. (És nem csak azért, mert ha mindenki elmegy, minket, maradókat majd ki fog meggyógyítani?)

Valahol ez igenis becsület kérdése. Nekem a 90-es évek elején volt egy választásom. Mint ifjú „titán”, sok embert ismertem a ballib térfélről, a Magyar Narancstól a Sziget fesztiválig. Befolyásos embereket. Kerestek is mint tehetséges tollforgatót és mint díszgojt. Mehettem volna közéjük. Ha akkor megteszem, ma lehet, állami díjakat kapok, minisztériumi támogatást – jobboldali szerzőként jobboldali kormány alatt sem kapok semmit –, külföldi kiadásokat, német könyvvásári bemutatót, európai fizetést. Akkor nem magánerőből kéne reklámoznom a könyveimet, hanem az ügynököm letárgyalná az Ulpius-házzal, és bemennék az ötmillámért. Sőt írhatnék egy nagyszabású holokauszt-könyvet, amelyben meakulpázhatnék a magyarság nevében. Mivel jobban írok, mint Esterházy vagy Nádas, akár nemzetközi siker is lehetne.

Nem teszem, mert vannak elveim, noha így tizedét (se) keresem annak, amit egy hasonló kvalitású európai író megkeres. Higgyék el, senkinek sem könnyű, és ha a tanártól a mérnökig mindenki lelép, szó szerint csak kiszolgáló személyzet marad itt a multiknak. Az pedig minden, csak nem Magyarország.

Pozsonyi Ádám