Lassan már szinte azt várta az ember, hogy ismét Bokros Lajos és Bajnai Gordon, vagy netán magának a nagy kalandornak, Gy. F.-nek a neve lesz bedobva, mint akik kizárólag alkalmasak arra, hogy megmentsék a magyar gazdaságot a jövő évi csődtől. Ez szerencsére azért még elmaradt, ám a szerecsenmosdatása a 2008-tól kormányzó Gyurcsány–Bajnai-érának máris megkezdődött.

A nagy bírálók egy jelentős része nyilván semmi mást nem akar a jelenlegi gazdaságpolitikai vitákból, mint egyszerű politikai hasznot húzni a kormány és a Fidesz kárára. Vagyis legtöbbször puszta ellenzéki káröröm és semmilyen érdemi megoldást nem javasló kritikaiság hatja át őket.

Grétsy Lászlót idézve, azért „álljunk már meg egy szóra!”, és tisztázzunk néhány alapvetést:

1.) Nehogy már azok oktassák ki Matolcsyt gazdaságpolitikai irányválasztásból, akik miatt ma a Nemzetgazdasági Minisztériumnak vadonatúj technikával és részben ismeretlen vizekre kellett eveznie azért, hogy megmentse a magyar államháztartást a csődtől.

2.) A mostani és a Gyurcsány-Bajnai időszak közé nehogy már egyenlőségjelet tegyen bárki is pusztán azért, mert akkor is és most is világméretű volt a gazdaság válsága. Csakhogy akkor mindezt gond nélkül az állam eladósításával, felelőtlenül próbálta meg politikailag túlélni a kalandor- és klónkormánya, most pedig ezt egyáltalán nem akarják, sőt Matolcsy és Orbán az államadósság négy százalékos csökkentését érte el az elmúlt egy évben, és ma is ugyanezt szorgalmazzák.

3.) Mi, magyar demokraták pedig a leghatározottabban és leghangosabban vissza kell utasítsuk azt a terjedőben lévő hamis felelősségelosztást, amely szerint a gazdaság gépezetét szisztematikusan tönkre-tevő, minden felelősség nélkül eladósító és a fogyasztást nagymértékben visszavető elvonópolitika szocialista-liberális felelőssége ugyanakkora, mint a gazdaságot helyrehozni, élénkíteni- és az államadósságot csökkenteni akaró Fidesz–KDNP gazdaságpolitika felelőssége a mai helyzet kapcsán. Az egyik nyolc évig tett tönkre, a másik pedig egy éve próbálja azt helyrehozni. A gyors megjavítás esetleges nehézségei vagy akár aktuális sikertelensége nehogy már ugyanolyan súllyal legyen elítélve, leminősítve és pocskondiázva, mint amit a tönkretevő érdemel. A kettejük felelősségét nem lehet egy lapon említeni. Itt pedig megint érvénybe lép az 1.) pont.

Mindezeket azért kellett tisztázni, mert augusztus 26-án egy újabb nagy vitát kiváltó vélemény jelent meg Mellár Tamás, a neves konzervatív közgazdász, a KSH és a Századvég Gazdaságkutató egykori vezetőjének tollából, méghozzá a Magyar Nemzet hasábjain.

Mind a megszólaló személye, mind pedig a megfogalmazott – keményen bíráló – vélemény látszólag megfelelnek a fent vázolt hármas kritériumunknak. Vagyis olyan közgazdász bírált, aki a jobb-konzervatív politikai erőtér elismert szakembere, másfelől szó sincs arról, hogy bírálatában azonos mércével mérné a gazdaságot tönkretevő elmúlt nyolc évet és az azt orvosolni, helyrehozni akaró elmúlt egy esztendőt. Ő csak arról beszél, hogy a második Orbán-kormány előtt több gazdaságfilozófia és módszer is állt a gazdasági bajok orvoslásának megkezdésekor, és ezek közül egyszerűen rosszul választott.

Mellár azért fontos véleményformáló, mert nem most utólag, hanem már 2010-ben, a gazdasági eszközök megválasztásának pillanatában, majd az azt követő néhány hónapban – a színfalak mögött – folyamatosan kifejezte bizonytalanságát abban, hogy a Matolcsy-féle gazdaságpolitika képes-e hozni azokat az eredményeket, amelyeket a miniszterelnöknek és az országnak tett.

Mellár, súlyt adva kételyeinek, lemondott a Századvég Gazdaságkutató vezetői posztjáról is, és már az idén április elején egy nagyobb dolgozatban rávilágított arra, hogy miben látja a kormány gazdaságpolitikájának elhibázottságát. Ez pedig nem más, mint Matolcsy Györgynek egy gazdaságfilozófiai hite, amely szerint az állam adóbevételeit adócsökkentés mellett is növelni tudja azáltal, hogy az alacsonyabb adó élénkíti a gazdaság egészét.

Mellár ezt írta még áprilisban: „A kínálati gazdaságtan 20-30 évvel ezelőtt divatos tézisét, az úgynevezett Laffer-görbe összefüggést porolta le a nemzetgazdasági tárca és tette meg irányadó elméletévé. Jelentősen csökkenteni kell az adókat, és ennek révén növekszik a gazdasági aktivitás, a versenyképesség, s az így előálló gazdasági növekedés majd kitermeli az adókulcsok csökkenése miatti költségvetési bevételkiesést. Tény, hogy ez a politika pofonegyszerű és könnyen alkalmazható. Csupán egy apró baj van vele, hogy eddig még soha, sehol nem bizonyította érvényességét. A nemzetgazdasági miniszter ugyan már maga előtt látta a 4-6 százalékos növekedési ütemet az elkövetkező évekre a társasági és a személyi jövedelemadó mérséklésének eredményeként, de valószínű, hogy mindez inkább látomás, nem a realitás, hanem a vágyak szintjén.” (Népszabadság, A Laffer-görbe, 2011.április 3.)

Legutóbbi írásában a közgazdász érdemben ugyanezt fogalmazza meg. Állította, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium gazdaságpolitikája kezdettől fogva elhibázott volt, ugyanis egy strukturális egyensúlytalanságokkal terhelt és gyenge versenyképességű hazai vállalkozói körrel rendelkező gazdaságot nem lehet adócsökkentéssel fenntartható növekedési pályára állítani.

A helyzet megítélése és a kialakult vita valójában Arthur Laffer elmélete körül zajlik. Akörül, hogy a Reagan-éra jelentős teoretikusának számító tudós adóterhelési és adóbevételi koordinátájában Matolcsy megtalálta-e azt a bizonyos T-pontot, amelyik az állam adóbevételi maximumát jelenti?! Laffer elmélete szerint az átlagos adókulcsnak létezik egy olyan optimális szintje, amely mellett az állam teljes adóbevétele maximális. Ezt Laffer egy görbén mutatta ki, amelyiknek adóbevételi csúcspontját T-pontnak nevezte. Az elmélet gyakorlati hasznát abban látta, hogy bármely kormányzat számára lehetőséget kínált arra, hogy megkeresse azt az adóterhelési mértéket, amely mellett a költségvetés maximalizálni tudja adóbevételeit.

A kérdés valójában ettől kezdve nem más, mint az, hogy az egykulcsos 16 százalékos adó mértéke Magyarországon Laffer T-pontját jelenti-e, vagyis általa a magyar állam adómaximumát tudja-e beszedni, és az adóztatás alacsonyabb szintjein meredeken nőttek-e az adóbevételek az elmúlt bő egy évben?

Az augusztus eleji számok és az idei prognózisok egyértelmű választ adtak a két kérdésre: nem.

Nem, a 16 százalékos adókulcs nem vezetett a magyar állam adómaximumának T-pontjához. És nem, az adóztatás alacsonyabb szintje miatt nem kezdett el meredeken nőni az adóbevétel az elmúlt egy esztendőben. Ennek a „nem”-nek a felelősségét ugyanakkor nem szabad és nem lehet úgy a kormány nyakába varrni, mintha ez az előző nyolc évtől teljesen független lenne. Az ipar megtorpanása nem független ettől! Az államadósság mértéke nem független ettől! A lakosság fogyasztási kedve ugyancsak nem, ahogyan az állampolgárok több százezres tömegének deviza-eladósodása sem! Vagyis mindezek igenis hatással vannak arra, hogy nem indult be a növekedés, hogy a Matolcsy-féle próba a Laffer-görbe optimumának s egyben maximumának megállapítása kapcsán nem járt sikerrel.

Mindemellett az is igaz, hogy nincs miért görcsösen ragaszkodnia Matolcsynak és Orbánnak az egykulcsos adóhoz. Nem csak azért, mert ez nem vezetett a várt eredményhez, hanem azért sem, mert egy progresszív adórendszer 0, 16, 32 százalékos kulcsok mellett igazságosabbá is tenné a közteherviselést.

Persze, úgy tűnik ez presztízs-veszteséggel járna az Orbán-kormánynak. Pedig Arthur Laffer nem állapított meg örökérvényű mértéket a T-pont elérésére, ahogyan nyilván nem minden körülmények között lehet megállapítani a görbe alakját sem.

És ezt hogyan lehetne kommunikálni a választók tömegei felé? Úgy, hogy akár egy következő nemzeti konzultáción fel kell tenni a kérdést nekik: „Akarja-e ön, hogy a magasabb jövedelműek személyi jövedelemadója magasabb adókulcs alá essen, vagy a jelenlegi egy, 16 százalékos kulcsot fenntartva inkább megszorításokkal csökkentse az állam a kiadásait?” Ezt bizony azonnal megérti fiatal és öreg, aktív és inaktív, tanuló és dolgozó egyaránt.

Meggyőződésem, hogy egy gyors társadalmi vita után a kormány jelentősebb presztízsveszteség nélkül lenne képes átállni egy nagyobb bevételeket hozó progresszív adórendszerre, mert a többség a többkulcsos adózás mellett tenné le voksát. E lépéssel a Fidesz–KDNP pedig még az ellenzék vitorlájából is kifogná a szelet. Ha a legszegényebbek semmit, a középosztály meg 16 százalékot adózna, ugyan hol érdekelné őket, hogy a több tízmilliós éves fizetésekből ennek a dupláját vonják le?

A vagyonadó viszont más kérdés. E téren fiskálisan lehet, hogy Mellárnak igaza van, de bevezetése politikailag nem vállalható. Ha másért nem, hát szegény Mádi László miatt, akit egy félreérthető vagyonadós mondat után – húszévnyi munkáját figyelmen kívül hagyva – száműzött a Fidesz vezére, ezzel is nyomatékosítva, hogy az ő miniszterelnöksége alatt nem lesz vagyonadó.

Az viszont leszögezhető, hogy a kieső bevételek, a csökkenő növekedés, a beszűkülő ipar és az erős svájci frank, valamint az idénre és jövőre együttesen esedékes minimum 600 milliárdos kiigazítási kényszer a kormány jelenlegi gazdaságpolitikájának korrekciós irányváltását követeli meg. Egy újabb próbát Laffer-görbéjén, a T-pont irányába.

Zárug Péter Farkas

politológus