Angard!

Húsvét előtti bevásárlásaimat intézem. Ha két napig nincs nyitva semmi, vége a világnak. Ez hagyomány. Apáink is így tették és apáink apái is.

A csirkemellből az utolsó adagot viszi el egy úr. Három kilót kérek – szól, s a húspultos kiszolgáló (de jó szó a maradi hentes helyett) beledobálja egy zacskóba.

– Nekem is ez kellett volna. De egyesek nem gondolnak másokra – így egy nő, s cöcög. A fickó visszavág, a nő szintén, én meg menekülök.

Itt a plázában van egy eldugott kis kuckó, ilyen könyves sarok, ahová az emberek behordják a fölös könyveiket. Itt néha elüldögélek és matatok. Ritkán van jó fogás, mert se a tartalom, se a könyvek állapota nem kielégítő, de tíz percig elvan az ember. Most sincs érdekesség, így pihenésképp a telefonért nyúlok.

A térképes csoportban egy magát Traiannak tituláló bukaresti fickó térképet posztol, mely piros pacákkal ábrázolja az ősi dákoromán etnikai területet, amely már nem is a Tiszáig, de a Dunáig ér. Nem is értem, London miért nem román város? Az ókori dákorománok birodalma körbeérte a Földet. (Micsoda mentális zavar, hogy Traianust a dákoromán nép nagy alakjának tartják, azt a Traianust, aki kiirtotta a dákokat.) Egy szlovák ellenben dühösen odakommentel, hogy az a terület ősszlovák, merthogy az a morva ősszlávok birodalma. De szép is ez! Az ősszlovákok összevesznek a dákrománokkal, hogy kié volt Buda és Esztergom.

Indulok hazafelé. Ahogy lépek ki az ajtón, hallom, hogy a bevásárlókocsikat tologató ember magából kikelve ordít egy hasonszőrűvel. Fülelek. Varga Juditot szidja. A másik meg visszaperel. S ahogy hallgatom, eltöprengek.

Történelmi ismereteim szerint nem létezett korábban olyan kor, amiben a telkes jobbágy őrjöngve vitatkozott volna a patkolókováccsal azon, hogy a Cillei Ulrik lánya miért veszett össze az erdélyi vajdával.

Megyek a fák közt a busz felé. Itt csend van. És arra gondolok: legalább húsvétkor szállnánk magunkba, emberek…