A kérdés felvetődése valóban anakronisztikusnak tűnhetne abban az esetben, ha a magyar társadalom és rendszerváltó politikai osztály az Ellenzéki Kerekasztal megállapodásait e téren kiigazította volna a demokrácia jogos elvárásai szerint. Csakhogy nem tette meg, hanem mint véres rongyot, végighúzta magával az elmúlt húsz esztendőben s hagyta, hogy az egykori ÁVO-sok, PB-, KB-tagok és megyei párttitkárok oktassák ki őket naponta demokráciából.

Vagyis bármilyen megdöbbentő, hogy 22 évvel a Magyar – demokratikus – Köztársaság kikiáltása után egyáltalán felvetődhet a kérdés az ’56-os forradalom leverőinek megbüntetésére és a diktatúra fenntartóinak jóvátételi kötelezettségére, sajnos e felvetések még mindig jogosak és következnek a lusztráció nélkül végbement rendszerváltozásunkból.

Az Ellenzéki Kerekasztalnál a bizalmatlan és bizonytalan politikai átmenet jövője miatt a rendszerváltó erők elfogadták azt a politikai alapállást, amely szerint a demokratikus versenyen nyugvó demokrácia építését a Kerekasztalnál ülő felek – ellenzékiek és állampártiak – együtt fogják felépíteni és majd működtetni.

A történelmi kényszerek miatt nem hibáztathatóak az ellenzéki oldalon ülők e döntésért 1989–1990 során, ám 1990 után már igen. Hibáztatható mindenki, aki ellene szavazott a Zétényi-Takács-törvénynek a parlamentben – A Fidesz is – és hibáztatható az a Sólyom László és Antall József, akik a magyar állam jogfolytonosságára és a kommunistáknak tett ígéretre hivatkozva hárították el a számonkérés politikai felelősségét.

Ahogyan hibáztatható az SZDSZ teljes vezérkara Bauerestül, Petőstül, Demszkystül, Kunczéstul, akik ÁVO-s csemeteként, vagy azok filoszemita barátaiként napi szinten gondoskodtak a történelmi jóvátétel teljes elsikálásáért.

Számukra már szélsőséges volt mindenki, aki csak felvetette, normális-e az, hogy a demokráciát ugyanazok működtetik, akik a diktatúrát is fenntartották? A rendszerváltozásnak tehát volt egy húsz éves átmenete, amely során maradéktalanul megvalósult az Ellenzéki Kerekasztal megállapodása arra nézve, hogy a béke érdekében ne legyen politikai számonkérés. Csakhogy 2011-ben ez már nem érv.

A 2010-es választásokon azért kapott kétharmados felhatalmazást a Fidesz és azért esett ki két elkorhadt rendszerváltó párt és jutott be két új, teljesen más alapállásról megújulást hirdető másik párt, mert a társadalom megtisztulást akart és akar mindmáig. Közel négymillió szavazat érkezett arra, hogy legyen lusztráció.

Erre hívta fel a választások után tavaly nyáron a figyelmet Fricz Tamás politológus kollégám a Magyar Hírlapban. Utolsó esély az igazságtételre című cikkében ezt írta: „Sem megtisztulás, sem történelmi igazságtétel, sem elitcsere nem történt. Lényegében véve minden maradt a régiben. Szemben a többi, szovjet uralom alól szabaduló országgal, szemben Csehországgal, ahol már 1991-ben széles körű lusztrációs törvényt hoztak, szemben a balti államokkal, amelyek szívós és következetes módon váltották le és távolították el pozícióikból a volt kommunista vezetőket (ebben Észtország járt az élen). Szemben a volt NDK-val, ahol a leghamarabb nyitották meg a titkosszolgálati aktákat, szemben Lengyelországgal, ahol megtörtént a lusztráció, sőt a volt kommunista vezetők nyugdíját a felére csökkentették (lásd ezzel szemben Biszku Béla 600 ezer forintos nyugdíját!), és – döbbenet! – szemben Romániával, amely ország parlamentje húsz évvel a változások után fogadott el szigorú lusztrációs törvényt.”

Lusztráció, vagyis megtisztulás. Ez minden átmenet fokmérője, minden diktatúrából demokráciába való társadalmi, politikai, gazdasági átalakulás egyetlen olyan indikátora, ami nem a tőke haszonelvűségének logikáján nyugszik, hanem az adott társadalom erkölcsi megítélésén mindazokkal szemben, akik derékba törték a szabadságot. Mindazt, amit most a Fidesz fontolgat a felelősségre vonás és a jóvátétel kapcsán, nemcsak morális elvárás, hanem politikai kötelessége is egy rendszerváltó erőnek, bár a javaslatok úgy tűnik nem hozzák meg a végső – és egyetlen jó – döntést a lusztráció kapcsán.

De nézzük a javaslatokat. Az egyiket Wittner Mária javasolta az ’56-os áldozatok támogatására és a bűnösök felelősségre vonására – jóvátételi adó formájában. Javaslata szerint a Magyar Szocialista Munkáspárt vezető tisztségviselői, a párt vezető szervezeteinek és politikai apparátusainak tagjai jóvátételi adót kéne fizessenek, amelyből a méltatlan körülmények között működő ’56-os szervezeteket támogatnák, és a nehéz megélhetési körülmények között élő ’56-os túlélőket segítenék.

Az ötletelés közepette nem derült ki még pontosan, hogy kiket érintene a jóvátételi adó, s a javaslattétel után máris fontos kérdésként vetődött fel, hogy vajon vonatkozhatna-e a javaslat a KISZ vezérkarára, ha valamilyen nyugdíjelvonás formájában kellene fizetni a jóvátételi adót.

Mindenesetre Lázár János felsorolásában az MSZMP helyi, megyei és országos politikai szervezetének főállású politikai döntéshozói, vezető tisztségviselői, valamint a párt vezető szervezeteinek, politikai apparátusának tagjai, a függetlenített pártapparátusokban dolgozók, az ÁVH és a munkásőrség tagjai mellett megemlítette a KISZ-t is.

A javaslat érdemi megvalósítása kapcsán máris záporoznak a gyakorlati ellenérvek, vagy másik oldalról az áldozati kör kibővítésének az igénye. Vagyis máris az elsikkasztott jóvátétel és felelősségre vonás minimális programjának relativizálása kezdődött el – újra. Pedig, ahogy már Fricz is utalt rá tavaly, a javaslat korántsem példa nélküli a posztszovjet társadalmakban.

Csehországban és Lengyelországban is alkalmaznak hasonló szabályokat. Lengyelországban 2008 végén fogadta el a törvényhozás azt a módosítást, ami megváltoztatta az egykori funkcionáriusok nyugdíjának számítási módját, és ezáltal kevesebb mint felére csökkentette a nyugdíjukat. A változás az államvédelmi hatóságoknál és a politikai rendőrségnél 1944 júliusa és 1990 júliusa között dolgozókat érinti, kivéve az 1981-es hadiállapot bevezetéséért felelős Nemzeti Megmentési Tanács egykori tagjait.

Az új szabályozás – tessenek figyelni! – közel 40 ezer ember nyugdíját csökkentette. Csehországban pedig a parlament idén nyáron szavazta meg azt a törvénymódosítást, ami az állampárti funkcionáriusok nyugdíját ugyancsak extraadóval sújtja. A változás most novemberben lép életbe, és – Wittner Mária javaslatának mintáját adva – a befolyt összegből a kommunista rendszerrel szemben ellenálló mozgalmárokat és mai szervezeteiket támogatják. Cseh hatásra a szlovákok megvonták a korkedvezményes nyugdíj jogát az állambiztonsági szolgálatok volt tagjaitól.

Egy másik fideszes törvényjavaslat pedig lehetővé tenné, hogy az 1956-os forradalom utáni megtorlások „megrendelőit” és esetlegesen az akkori igazságszolgáltatás szereplőit emberiesség elleni bűntettek miatt felelősségre vonják.

Gulyás Gergely frakcióvezető-helyettes szerint előterjesztésük egy igen szűk személyi kört érintene, legfeljebb néhány tucat embert, akik közül egyet nevesített: Biszku Bélát.

Gulyás világosan elmondta azt, amit az 1990-es években Zétényi-Takács és Csurka képviselt – jó reggelt! – amely szerint a béke elleni, a háborús és az emberiesség elleni bűncselekmények fogalmát a nürnbergi katonai törvényszék alapokmánya határozza meg, s ezeknek a tényállásoknak az elévülését az 1968-as New York-i egyezmény kizárta. Utóbbit Magyarország 1971-ben törvényerejű rendelettel ki is hirdette, de mindezt anélkül, hogy a tényállásokat a magyar jog részévé tette volna, vagyis a jogalkotó nem mondta ki, hogy a büntető törvénykönyvben szabályozott, el nem évülő bűncselekmények közé tartoznának ezek a cselekmények.

Gulyás Gergely megjegyezte, az 1956-os forradalmat követő megtorlások esetében szerintük elsősorban az emberiesség elleni bűncselekmény áll meg, és a törvény hatálybalépése után a Fidesz-frakció megteszi majd a szükséges intézkedéseket az eljárások megindításához.

Mindennek már az új alkotmány is jogszerű alapot ad. A 2011. január 1-jén hatályba lépő új alaptörvény szerint ugyanis 1944. március 19-én megszűnt Magyarország függetlensége, és az új demokratikus jogállam csak 1990. május 2-án született meg, ezért a köztes időszakot hatályos törvényen kívül kell helyezni. Vagyis már nem az Ellenzéki Kerekasztal maszatolós „kitermelt kockázati helyzetben” hozott döntései a mérvadóak, hanem az új, demokratikus felhatalmazás alapján kétharmaddal meghozott alkotmány álláspontja a mérvadó.

A két javaslat tehát nagy előrelépés lenne a magyarországi rendszerváltó lusztráció kérdésének terén, de meggyőződésem, hogy nem adná a helyzet végső megoldását. Ez nem lehet más, csak a fentiek mellett egy bátor, harmadik javaslat, méghozzá a politikai közéletből való kitiltás javaslata. Mindazon kör, alapos körüljárás után, amelyet Lázár megemlített – a KISZ vezérkart is beleértve – kerüljön a demokratikus versengés körén kívül.

Megúszták békésen, meggazdagodtak, 11 évet kaptak a 20 év demokráciából kormányzásra, szakértősködésre. De ki kéne mondania végre egy kétharmadnak: az új lusztrációs törvénycsomag szerint nem indulhatna helyi és országos képviselőként, valamint polgármesteri tisztségért, aki az új jóvátételi törvény hatálya alá fog esni. Meg kell hozni a döntést a végső megoldásra: a pártállamiak közéletből való kitiltását.

Zárug Péter Farkas

politológus