Horger Antal jeles nyelvész, egyetemi tanár, akadémikus, a húszas évek Magyarországának tekintélyes férfiúja. Bizonyára büszke volt munkásságára, úgy képzelte, tanítványai a halála után is emlékeznek majd rá, művei, gondolatai fennmaradnak, az utókor tisztelni fogja. Talán még a kollégák is erősítették benne: „Ne aggódj, Antal, akiknek valaha fontos lesz a magyar nyelv, akik középiskolában magyart tanítanak, mind tudni fogják, ki voltál. Aki érettségizik ebben az országban, találkozik a neveddel.”

Horger Antal 1946-ban meghalt, eltelt hatvanöt esztendő. Ismerjük a munkásságát? Sírját megkoszorúzzák, házának falán emléktábla hirdeti nagyságát? Beírta nevét a halhatatlanok közé? A csudát! Illetve mégis! Aki ma érettségizett ember él ebben az országban, ismeri a nevét. Mert ki is ő? Az az ember, aki eltanácsolta József Attilát a (közben egyébként róla elnevezett) szegedi egyetemről.

Honnan ismerjük a nevét? Ebből a pár sorból: „Eltanácsolt az egyetem fura ura (…) Ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, sekély e kéj.” Ennyi maradt az egész életműből. 74 év, katedra, tanulmányok, tanítványok, a tudomány oltárán feláldozott órák, napok, évek.

Ennél is érdekesebb Pontius Pilátus esete. A hatalmas Római Birodalom katonája, Júdea helytartója, a császár meghosszabbított keze. Élet és halál ura. Egyszer eléje hoztak valami vallási fanatikust, akit a zsidó főpapok nyomására megfeszíttetett. Amiről Pilátus korábban legfeljebb csak álmodhatott, megvalósult: bekerült a krónikákba, a történelembe, sőt az üdvtörténetbe. Főszerep helyett azonban csak lábjegyzetként.

Idővel mindenki a helyére kerül.

Ungváry Zsolt