Félmillió ember kérte a hathatós oltalmat Gábriel arkangyal szobrának tövétől indulva az Országházhoz, ahol végül aranyszínű galambok kezdtek el röpködni a Parlament fölött az ég sötét kárpitján, mint az angyalok. Ez jeladás volt talán? Vagy maga a menet volt a jel? A sok százezernyi ember derűs mosolya, a valósággá vált szeretet, ami belengte a menetet, az volt a jel? Meglepő, hogy aki ott volt, újra és újra, egyöntetűen köszönetét fejezi ki ezért a napért, mintha ő kapott volna valami különleges ajándékot, holott éppenséggel ő adott ajándékot: a jelenlétét, a szeretetét, a hitét. De valami mégis szétáradt az emberekben, valami olyan csodálatos érzés, amit nem ismertünk idáig. Mintha a Szentlélek megáldotta volna Magyarországot.

Két napig nem találtam a helyemet, zsibbadt voltam és üres, menekültem önmagam elől, mert képtelen voltam szembenézni azzal a hatalmas dologgal, amit átéltem. Aztán fokozatosan, apránként sikerült felfogni a történteket, s ez még döbbenetesebb volt.

Emlékszem, amikor felhívtam Bayer Zsoltot, majd Széles Gábort és Stefka Istvánt és sikerült őket – azonnal – megnyerni az ügynek, leültem és első fogalmazásra megírtam a kiáltványunkat, majd elküldtem nekik. Magától értetődően fogadták, talán csak egy szó változtatást javasoltak. A többit ismerjük. De csak most mertem megkérdezni magamtól, hogy honnan tudtam, mit kell leírni. Miért lett békemenet s miért nem gyűlés? Miért lett az irdatlan távolság a Hősök terétől a Parlamentig? Miért nem lehettek beszédek? Miért kellett mécsest hozni? És nem tudtam válaszolni rá. Most már tudok, és nem érdekel, mit mondanak rá, kigúnyolnak-e érte a liberálisok, elmondom. A Szentlélek sugallata kellett legyen, mert én soha életemben nem szerveztem gyűlést, fogalmam sem volt a várható részvételről, a józan eszem lebeszélt volna ekkora távolságról. Mi több, ember nem tudhatta, hogy azért kellett a hatalmas távolság, hogy Magyarország főutcáján először a történelemben láthatóvá váljék az eleven emberfolyó.

A világmédia persze hazudik, de a valóságot letagadni már nem tudja. És nem a számok az érdekesek, hanem a tény. Azért vannak ebben az újságban most olyan szokatlanul bőven a fényképek, hogy tanúi legyenek a magyar áhítatnak. Szenvedésben volt részünk bőven, van még ma is, az egész világ ellenünk acsarkodik, ám ezt a csodálatos megvilágosodást tőlünk már elvenni nem lehet.

A szerkesztőség épületében a menetet megelőző napokban tönkrement a központi fűtés, majd elment a villany is. Hideg lett és sötét. Miért pont akkor? Miért ment tönkre minden hirtelen? Miért égtek szét a biztosítékok, miért lukadt ki, mintha géppuskasorozat érte volna, a padlóba épített vízvezeték? Van persze természettudományos magyarázat, de nem tudok nem arra gondolni, hogy talán az épület is vajúdott azokban a napokban, amikor ez a magyar csoda megszületett. S talán azért hátráltak meg az eső- és hófelhők is, hogy mindez szeplőtelen tisztasággal megtörténjék. Istennek legyen hála.

Bencsik András