Emlékszem, volt nekem egy nyulam. Jó benga fehér jószág volt, vidéki rokonoktól kaptuk. Persze, megígértem, hogy majd etetni fogom, meg pucolom alóla a bogyót, de épp úgy nem tartottam be, mint a drogos, aki azt ígéri, majd leszokik. Aztán – alkalmazkodva a korszellem elvárásaihoz – ahelyett, hogy pofont kaptam volna, jó anyám pucolta helyettem, és így épp úgy elszaladt velem a ló, mint az összes deviáns barommal, aki nem köszöni meg azt, hogy eltűrik, hanem jogokat követel.

Egy ízben kint reggeliztünk a konyhában, és emlékeim szerint szegény, szerencsétlen édesanyámat fárasztottam, akinek nem volt elég, hogy végigszenvedte a Lozinszkij-mozgalom megpróbáltatásait, akkor még évekkel később, egyetlen csemetéje a reggeli kávé mellé – mely szokása rákerült a káderlapjára is – az amerikai Dead Kennedys együttes munkásságáról tart kiselőadást. Zenés aláfestéssel.

Épp lejárt a szalag, amikor moccanást hallottunk a fürdőszoba felől. Tudtuk, a nyúl az, mert ott kapott elhelyezést a terrárium, amit, mint említettem volt, szegény anyám pucolt helyettem. Halk dobbanások értek a fülünkhöz. Igen, Kázmér, a nyúl, megindult felderítő útjára. Mi csak annyit láttunk, hogy az ajtó szegletében feltűnik egy orr, s lecövekel. Meg persze szuszog. Nyilván azt hitte, ha ő nem lát minket, mi se látjuk őt, így hallgatózása észrevétlen marad. Ámde nem. Jó anyám fölkelt az asztaltól, s nem azt mondta, hogy kér még egy kis punkzenét, hanem visszaterelte Kázmért a helyére. El is kísérte, s ott meglátta a sok bogyót, mi szerteszét hevert. Éktelen patália!

Miután a pucolással végzett – helyettem –, a nyúl befeküdt, de aznap már ki sem bújt odújából, s ha arra jártunk, hátat fordított nekünk. Meg volt sértve. Később visszaadtuk a rokonoknak, de boldogtalan lett. Ez is bizonyítja, hogy – ellentétben a haladó szellemű fantazmagóriákkal – minden lény fajban, közösségben és családban gondolkodik.

Pozsonyi Ádám