Oldás és kötés – ez a mi munkánk, és nem is kevés

A Demokrata április 24-i számában megjelent írás.

Oldás és kötés – voltaképpen ez a két feladata van a konzervatívoknak. Elengedni a múltból azt, amit kár szorongatni, hogy a kornak megfelelően el tudjuk kötelezni magunkat az örök érvényű dolgok mellett. A megvalósítás azonban korántsem magától értetődő. Egy politikusnak fel kell ismernie, kivel, milyen ügy kapcsán működjék együtt – de azt is, ki jelent veszélyt rá és közösségére. Utóbbiakkal ugyanis konfliktusra kell készülnie teljes tudatossággal. Mivel a politika a folyamatosan változó érdekek világa, a szövetségi rendszer építése és karbantartása szűnni nem akaró szellemi és szervezési munkát igényel. A cselekvés nyomában járó kommunikáció sem állhat meg ennek megfelelően.

A konzervatívok világszerte kutatják, hogy mi az alkalmas módja az oldásnak és kötésnek. Keresik a mintákat, a sikeres recepteket, hogy saját modelljükbe illesszék őket. A magyar konzervatívok adaptálták a hálózat- és intézményépítés mikéntjét az angolszászoktól, utóbbiak pedig a politikai tudás iránt érdeklődnek a mi házunk táján egyre őszintébben és egyre sürgetőbben. A gondolatok, az eljárások és a közös inspiráció találkozási pontokat keres magának a világban. Így aztán a tizennyolcadik század végétől kezdve Róma után elsősorban London lett az ellenforradalom második fő bástyája (mindenekelőtt Edmund Burke ténykedésének köszönhetően). A második világháború után a Henry Regnery Company és a The University of Chicago Press Chicago városát tette az amerikai konzervatív reneszánsz bölcsőjévé. Fél évszázadon keresztül az USA teremtette meg az átmeneti egységet a katonai, gazdasági és filozófiai rend számára – védelmezve ezzel a Nyugatot a baloldali forradalomtól.

Mire azonban a konzervatív ébredés végigjárta az amerikai társadalmat, eredeti áramlata politikailag marginalizálódott (Russell Kirk, Richard Weaver, Robert Nisbet). Mire összeomlott a Szovjetunió, a keresztény meggyőződésű tradicionalista konzervatívokat kiszorították a jobbra tolódó trockistákból előállt neokonzervatívok, akik a filozófiai mélyalapozást sekélyes ideológiára cserélték. Ez időlegesen lejáratta a konzervatív jelzőt, és válságba taszította a mozgalmat az Atlanti-óceán túlpartján. A konzervativizmus ma ismét fészket keres magának. Olyan helyet, ahol új intézmények épülhetnek, ahol az új formában megfogalmazott örök igazságokat szabadon el lehet mondani. Az elmúlt években egyre inkább úgy tűnik, hogy Budapest válik a globalista polip ellenében szerveződő hálózat egyik fontos csomópontjává.

Ez a fejlemény két politikatörténeti újdonságot hordoz.

Egyfelől a konzervativizmus első alkalommal ölt nemzetek feletti jelleget. Eddig ugyanis a konzervativizmusnak vagy birodalmi karaktere volt (brit, amerikai, Habsburg-, orosz), vagy sajátosan nemzeti (francia, német). A most formálódó együttműködés azonban nem nemzetközi, mint a szocializmus vagy a globalizmus – ami a sajátos, helyi stílusjegyeket akarja megsemmisíteni –, hanem éppen ellenkezőleg: a különböző nemzeti karaktereket tiszteletben tartva, reálpolitikai alapon keresi a közös nevezőt.

További újdonság, hogy regionális középhatalom első alkalommal válik ilyen meghatározóvá. Kiderült: nyelvi elszigeteltségünk felemlegetése locus communis, a közhely csak a tétlenség elkendőzését jelentette hosszú időn át. A magyar konzervatívoknak kinevelődött egy nemzedéke, amelyik nemcsak hogy beszél idegen nyelveket (mint a korábbi nemzedékek is), de mondanivalóját el tudja mondani közérthetően, és egyre inkább számon tartják külföldön is.

E jelenség magyarázatot igényel, ugyanis nincs benne semmi sorsszerű. A kibontakozó sikert politikai munka alapozza meg: a látható dimenzióban ez mindenekelőtt a másfél évtizedes jobbközép kormányzást jelenti. Ne felejtsük el, ez teszi lehetővé a kitartó háttérmunkát is (backdoor diplomacy, networking).

Miben tudtunk mi, magyarok újat mutatni szövetségeseinknek?

1. A megmaradáson túl megteremtettük a gyarapodás feltételeit is. Még azok is elismerik, hogy a magyarok embert próbáló helyzetben vannak, akik látszólag nem érdekeltek Magyarország sikerében.

2. A rend: a kilencvenes évek alvilági leszámolásai és a kétezres évek kaotikus szocialista maffiaállama után az országban stabilitás uralkodik.

3. Az Orbán-kormány az ország határain kívül is politikai aktorként tud fellépni: Magyarország megkerülhetetlen tényező lett nemcsak a Kárpát-medencében, de a Balkánon is. Mindenekelőtt olyan területeken, mint a közlekedés, az energiarendszerek integrálása, biztonsági együttműködések és az összehangolt határvédelem.

4. Olyan gazdasági szövetségi rendszert építünk, ami történelmünk során először mutat tényleges hasonlóságot a sokáig bezzegországként emlegetett Svájccal: vagyis olyan államokkal is jól működő gazdasági kapcsolatokat tudunk kiépíteni, amelyek között feszültség van. A világ nagyhatalmait érdekeltté tudtuk tenni Magyarország sikerében.

5. Hazánk ellenáll a tömeges illegális migrációnak, és egyedülállóan sikeres a neomarxista törekvések feltartóztatásában is (gender, woke és a többi). Emellett a lehetőségekhez mérten a leginkább ki tudtunk maradni az ukrajnai háborúból is.

A magyar konzervatívok szövetségesi rendszere messze túl kell hogy nyúljon a szűken értelmezett Nyugat határain. Inspirációt kell merítenünk mindenhonnan, ahol hasonló problémákra keresik a választ, mint mi. Ehhez biztosít fórumot a Conservative Political Action Conference. A CPAC világméretű együttműködést tesz lehetővé közös ügyekben olyan szereplők számára, akik között jelentős véleménykülönbség állhat fenn más kérdésekben.

A CPAC mögött meghúzódó magyar stratégia gerince a következő: 2022-ben be kellett kapcsolódni a nemzetek feletti konzervatív mozgalom vérkeringésébe. 2023-ban megtörtént a közös értékek összefoglalása. 2024-ben pedig a tudástranszfer, a politikai háttérmunka és a nyilvánosság előtti politikai szereplések összehangolásán keresztül megvalósulhat a közös politikai cselekvés: a washingtoni és a brüsszeli politikai maffia szétzilálása. Ezt fejezi ki az idei jelszó, a Drain the Swamp! azaz Csapoljuk le a mocsarat! Az idei rendezvény logikája a tavaly meghirdetett hármas szlogen mentén halad tovább, vagyis a résztvevők számára a közös nevező továbbra is a no migration, no gender, no war. A 2024. április 25-én és 26-án megvalósuló rendezvény főbb külföldi vendégei között olyan személyeket találunk, mint Markwayne Mullin szenátor, Max Gavin, a New York Young Republican Club elnöke, illetve Rick Santorum volt republikánus elnökjelölt (USA). Hazánkba érkezik továbbá Janez Janša volt szlovén miniszterelnök; Geert Wilders, a holland Szabadságpárt elnöke vagy Tom Van Grieken Belgiumból. A lengyel politikusok új generációját képviseli Janusz Kowalski, Patryk Jaki és Radosław Fogiel. Spanyolországból érkezik Santiago Abascal, a Vox elnöke. Maria Fernanda Cabal Kolumbiából, José Antonio Kast pedig Chiléből utazik hozzánk. Az egyik sztárvendég Tony Abbott volt ausztrál miniszterelnök, de a sort hosszan folytathatnánk.

A fentebbi nevek fémjelzik, hogy pontosan mi is a tét. Molnár Tamás szavaival így összegezhetjük a helyzetet: „A könyörtelen és szervezett forradalmi támadás végül elérte az Egyesült Államokat mint az 1789 előtti politikai rend megtestesítőjét és az egyházat mint a transzcendens rend megtestesítőjét. Civilizációnknak kétségkívül vége lesz azon a napon, amikor a katolikus egyház és az Egyesült Államok csatlakozik a forradalomhoz.” El kell hát oldanunk magunkat mindentől, ami szétválaszt, hogy elkötelezhessük magunkat amellett, ami örök és mindannyiunknak fontos.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető kutatója.