Gróf Széchenyi István is írt valamit a kiművelt emberfőkről. Klebelsberg Kunó is javasolta Trianon gyógyírjaként a magyar „kultúrfölényt”, aminek persze semmiféle nacionalista töltete nem volt. A zsidóság fennmaradásában is döntő szerepet játszott a műveltség (írni-olvasni tudás) szociokulturális öröklődése az ókortól napjainkig. A műveltség, melynek része a történelemismeret, főként a kis népek (zsidóság, magyarság stb.) fennmaradásában játszott nagy szerepet, de nagy birodalmak is tűntek le, mert lakóik műveletlenek voltak, nem ismerték saját történelmüket, ezért nem volt identitástudatuk. „Itt nyugszunk vándor…” – ezt csak egy történelmét ismerő, művelt nép tudta megfogalmazni. Mert tudta, mi az „…amit megkövetelt a haza.” A vonaton, az Intercity Magazin 2012/14. számában olvasom: „Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza – üzent az első maratonista…” Ha akkor így gondolkodtak volna, ma nem maratoni futásról, hanem thermophülai futásról beszélnénk…

Mindig azok a társadalmak voltak a csúcson, amelyek a humán tőkét megbecsülték. Ókori görögök: őnáluk nagyobb társadalmi rangja volt a bölcselőnek, mint a politikusnak és a hadvezérnek! A reneszánsz két évszázada: 1350–1550. Megint nem a politikus, az uralkodó, a hadvezér viszi a prímet, hanem Leonardo, Michelangelo, Raffaelo, vagyis a művész, a kreatív alkotó ember. Van-e mindennek kapcsolata az ókori Hellász, vagy a reneszánszkori Észak-Itália magaskultúrája és magas életszínvonala között? Ezek a társadalmak produkálták a kor hightech-jét, ők voltak a kor Svájcai. Már Adam Smith (1723–1790) felfigyel arra, hogy az USA-ban magasabb bérszínvonal alakult ki, mint Angliában, holott az utóbbi a világ „ipari műhelye” akkor. Az USA-ban a bevándorlók választhattak a farmer lét és a városi ipar között. 1792-ben jön létre az USA-ban az első manufaktúra, a Blactstone folyón (a Mississippi mellékfolyója), ahol egy Samuel Slater nevű angol 9 gyermekkel beindítja „textilgyárát”. De ezek a gyerekek már többet kerestek, mint Angliában a felnőtt textilmunkások! Lee Iacocca: „Demokráciánk alappillére az ötdolláros órabér.”

1867-ben, A tőke I. kötetében egy bizonyos Karl Marx (akire ma nem éppen divat hivatkozni) arról elmélkedik, hogy a munkás bére költség-e. Megállapítja, hogy a folyó termelés költségei, a nyersanyag, az energia, az alkatrész (ez utóbbi könyveléstechnikai okokból idesorolva) egy termelési ciklusban vesznek részt: megsemmisülnek és átadják értéküket az új terméknek. Gondoljunk a gázolajra, a műtrágyára, a gyapotra és hasonlókra. Ezek tényleg megsemmisülnek (a gázolaj például a motortérben elégve), vagy a felismerhetetlenségig átalakulnak (mint a gyapot a textilben). Ezzel szemben az állótőke, a beruházás másként kezelendő, mert az állóeszközök (gép, épület, egyebek) több termelési ciklusban vesznek részt, amortizálódnak és eközben adják át értéküket az új terméknek.

Marx szerint a munkás bére nem lehet költség, hanem beruházási elem, hiszen a munkás sem csupán egy termelési ciklusban működik, hanem sokban. A bére azonban – megtévesztő módon – havonta kerül kifizetésre. De ez mégsem költség, hanem folyamatos beruházás az emberi tőkébe (Marxnál a „munkásba”).

A munkás tulajdonképpen egy sajátságos „élő gép”, mármint a tőke számára (már Arisztotelész „beszélő szerszámnak” nevezte a rabszolgát). Ezt ismétli meg – bizonyára Marxtól függetlenül – Theodore Williams Schultz amerikai közgazdász, a Beruházás az emberi tőkébe című Nobel-díjas (1979) művében. A bér nem költség, hanem beruházás! A munkás különleges „gép”, amelyik nem amortizálódik, ellenkezőleg, értéke állandóan növekszik, ahogy tapasztalatot, jártasságot, tudást szerez.

Érdekes, hogy Schultz előtt a legragyogóbb magyar közgazda elme, Jánossy Ferenc már hasonló gondolatokat fogalmaz meg 1966-ban megjelent művében. Kár hogy magyar volt, ha ő a Harvardon professzor, akkor bizonyosan Nobel-díjas. Jánossy azt is bizonyítja, matematikai egzaktsággal, hogy a beruházási ráta megemelésével nem lehet meggyorsítani a gazdasági fejlődés és növekedés (a kettő nem ugyanaz!) ütemét. Kornai János ugyanezt bizonyítja majd az A hiány-ban, bizonyítva, hogy a szocialista gazdaság vereségét éppen a beruházási ráta erőszakos megemelése idézte elő, mert nem felgyorsította, hanem lelassította a technikai fejlődést (lásd: a hatékonysági korlátok felpuhulása, az elavult szektor kap többletforrást a jókhoz képest).

Ez jut eszembe, amikor Matolcsy György, Varga Mihály és Vértes András a 16 százalékos GDP-arányos beruházási rátát meg akarja emelni 25 százalékra. A beruházási rátát csakis a végső fogyasztás rovására, a bérek rovására, vagyis a humán tőke rovására lehet megemelni! Márpedig a bérszínvonal ma nálunk az 1978-asnak felel meg. Éppen a humán tőke alulértékeltsége egyensúlyi zavaraink és modernizációs kudarcunk alapvető oka! Százezer forint hiányzik a magyar bérszínvonalból ahhoz, hogy a gazdaság normálisan működjön, a modernizáció a megfelelő ütemben végbemenjen. Ezt még tovább csökkenteni?

Fogyasztás: beruházás az emberi tőkébe. A közgazdasági Nobel-díjas (1976) Milton Friedman (1912–2006) mutat rá arra, hogy száz éven keresztül (1860–1967) az USA-ban volt a legalacsonyabb a beruházási ráta a világon: a GDP 12 százaléka. Azt találja, hogy az amerikai GDP évi 4 százalékkal bővült száz éven keresztül.

Ebből 2 százalékot magyaráz extenzív tényezőkkel, mint a létszámbővülés és a beruházások bővülése. 2 százalékot, tehát a növekedés felét viszont a technikai színvonal emelkedésével, vagyis intenzív tényezőkkel magyaráz. Rövid távon a a kialakult technikai fejlettség határozza meg a növekedés ütemét, hosszú távon pedig a technikai fejlődés üteme. Ez utóbbit viszont nem a beruházások nagysága, részaránya determinálja, mert akkor nem az USA lett volna a világ vezető technikai hatalma. Ugyanis Nyugat-Európában a GDP 18-20 százalékát ruházták be, a szocialista országokban a 30-35 százalékát.

Ha ez utóbbit megbontjuk: Ceausescu Romániájában a beruházási ráta 44 százalék volt, Észak-Koreában 50 százalék ma is. Pont fordított tehát az összefüggés: minél magasabb a beruházási ráta, annál eredménytelenebb a modernizáció.

Friedman megadja a választ, éppen ez az ok: a humán tőke leértékelése a holt tőkével szemben. Szerinte ugyanis a technikai haladás a humán tőkétől függ, és nem a holt tőkétől, tehát nem a beruházások nagyságától. Nem a beruházások részaránya, nagysága a lényeg, hanem azok minősége. Ha a jóval kisebb beruházási ráta folyamatosan a magas szintű technikai fejlődést szolgálja, akkor sokkal inkább generálja a fejlődést, mint ahol a magas beruházási ráta az elavult technika bővítését szolgálja csupán. Jó példa volt ez utóbbira a szocialista gazdaság korszaka. Hiába növelték a serbliacél-termelés millió tonnáit évente, technikailag lemaradtak a jóval alacsonyabb beruházási rátát megvalósító nyugati országok mögött.

Saját oktatói tapasztalataim. Látszólag semmi köze az eddig leírtakhoz a most következőknek. Ötödéves egyetemisták nem tudják, mettől meddig tartott a II. világháború. Nem a napot, hónapot, az évet nem tudják. Nem tudják, mikor volt a Nagy Francia Forradalom. Nem a napot, hónapot, évet, de az évszázadot nem képesek belőni. Természettudományi karon nem hallották még a másodévesek, hogy mi az a hemoglobin. Ötödéves közgazdász hallgató még sohasem hallotta Hirosima és Nagaszaki japán városok nevét. Ötödéves egyetemista közli e-mailen: „Nem tudtam, mi az a Taigetosz, de utánanéztem az interneten.” A százalékszámítást nem ismerik a mi közgazdász hallgatóink. Romokban hever a magyar alapfokú és középfokú oktatás. Ma már a felsőfokú oktatás nagy része is, mindaz a terület, amelyet elért a „Bologna-rendszer” című katasztrófa. Például a magyar közgazdászképzés. Ha ugyan még beszélhetünk ilyenről.

Oktatás: beruházás az emberi tőkébe. A mostani konfliktus a magyar modernizációs-felzárkóztatási kudarc legalapvetőbb mélyrétegeire, legvégső okaira világít rá. Az oktatásügy és főként a felsőoktatás közvetlen beruházás az emberi tőkébe. Az állam, a társadalom, az egyén befektet. Az állam az oktatási infrastruktúra kiépítésével, fenntartásával. A társadalom (család) a gyerek taníttatásának rá eső költségeivel. A diák a „haszonáldozattal” (opportunity cost), vagyis azzal, hogy nem megy el pincérnek, kőművessegédnek és hasonlónak, s 3-6 éven át nem keres, hanem csak költ. Nálunk a tandíj nincs beépítve apuci bérébe. A diákhitel terhe pedig nincs beépítve a diplomás kezdő fizetésébe. Hát ezért nonszensz „önfenntartó” felsőoktatásról ábrándozni.

Egy diák az érettségiig eljutva a társadalomnak 30 millió forintjába kerül. Amíg eljut az orvosi diplomáig, úgy 60 millió forintba. Ám végső, nyugati értelemben vett humántőke-értéke (ami több mint a ráfordítás, hiszen „profitelem” is rakódik rá) 80 millió forint. (Tőkésített járadék. Ennyit kellene bankba tenni, hogy egy orvos fizetését biztosítsuk a kamatokból, hónapról hónapra. Mármint nyugati színvonalon…) Ma évente 1600 orvos megy külföldre. Ez 128 milliárd forint humántőke-veszteség az országnak. A diákok jogos követelése: ne röghöz kössék őket, hanem fizessék meg a munkájukat.

2010-ben az egy főre jutó GDP nálunk az EU-27 átlag 60 százaléka volt. (2004-ben még a 65 százaléka.) A reálbérszint viszont csak a 22 százaléka. (2004-ben a 40 százaléka.) 2005–2010 között a reálbér színvonal 15 százalékkal esett. De Gyurcsány és Bajnai azt hazudta: „az adósságnövekmény a maguk zsebében cincog”. De jó lett volna!…

Nem folytatom. Most nem várnegyedet kellene átépíteni 100 milliárdból, stadionokat építeni, átépíteni, terekkel együtt. Most a humán tőkébe kellene minden rendelkezésre álló erőt fektetni. Bért emelni, s az oktatásügybe, egészségügybe invesztálni. Aztán majd lehet stadionokat, tereket építeni, átépíteni, ha már prosperál a gazdaság. A prioritási sorrend a lényeg!

Ehhez persze le kellene törni az inflációt, meg kellene teremteni a pénzstabilitást, az erős nemzeti valutát. Fél év alatt! Nincs több idő! Közben elindítani a dinamikus bérfelzárkóztatást. Minimálbér, közalkalmazotti bér.

Nem kell bérinflációtól félni, mert ilyen nem létezik, legföljebb Simor András riogat még vele. Ami őt, a szakmai színvonalát minősíti. Nem kell egyensúlyi zavartól sem félni, a béremelkedés az egyensúly felé fogja elmozdítani a magyar gazdaságot. Például hozzá fog járulni az adósságállomány csökkenéséhez. De ez már mélyebb közgazdasági ismeretek kifejtését igényelné, amire itt nincs lehetőség.

Végezetül egy gondolat: nekem egyetlen utcán megfagyott hajléktalan többet jelent, mint a 100 milliárdos várnegyedrekonstrukció, vagy bármelyik stadion. De nem merő emberbaráti okokból! A másfélmillió mélyszegénységben (értsd: nyomorban!) élő ember a magyar társadalom elképesztő humántőke-vesztesége.

Mai reprodukciós „teljesítményünk” alapján a magyarság létszáma 45 éven belül megfeleződik. Szoros a kapcsolat a humán tőke alulértékeltsége és e siralmas reprodukciós teljesítmény között! Bizony, a „panelproli” másként reagál az életkörülmények romlására, mint a tradicionális paraszti kultúra, ahol a gyermek családfenntartó tényező, „munkaerő”. Nem véletlen, hogy az első megszorító csomag (1979–1981) következményeként kezdődött el a népesség fogyása nálunk, 1981-ben. Akkor 10,7 millióan voltunk. Ma már 10 millió alatti a lakosságszám, a Kárpát-medencei peremvidékről folyt nagyarányú beáramlás ellenére. Herdernek mégis igaza lesz? Csupán az időpontban tévedett?

Az a társadalom, amelyik örökké a humán tőke rovására akar egyensúlyt teremteni, megtakarítani, amelyik olcsó bérrel akar versenyezni, vereségre ítéltetett a nemzetek nagy versenyfutásában. Mert ez azt jelenti, hogy gyarmati jellegű munkamegosztással kapcsolódunk a világgazdaságba. Összeszerelő-ipar, bérmunka, és még el is hisszük, hogy autóipari nagyhatalom lettünk, sőt mi leszünk a legversenyképesebb régiója az EU-nak. Árvalányhajas magyar ábrándok a XXI. században… (A szerk. megjegyzése: az első Orbán-kormány 2001-ben a minimálbért két lépésben 25 ezer forintról 50 ezerre emelte. Ezt követően a Demokrata példányszáma rövid idő alatt, anélkül, hogy ezért bármi különöset tettünk volna, 11 ezerről 53 ezerre nőtt. Nagyjából ugyanez történt a nyomtatott sajtó szinte minden lapjával, a Szkítia könyvesboltok forgalma ez időszakban évente 25 százalékkal emelkedett. Az ezután hatalomra kerülő szocialista kormányok nyolc évében a tendencia durván megfordult, s a csökkenés lett évi 20-25 százalék…)

Gazdag László

közgazdász, a Kodolányi János főiskola docense