U. Kati kései gyermek volt, anyányi nővére hosszú évek óta Svédországban élt, apja afféle könyökvédős tisztviselőcske, a Ponty utcában laktak, rozzant nyirkos, szűk lakásban. Azóta lebontották a házacskát. Ember ki nem találhatta, mi lehetett az oka a család vidékre száműzetésének. Nyomorúságos szegények, vagyonuk semmi, otthonuk mit sem ért. Magatehetetlenek, bárminemű politikai akcióra alkalmatlanok, még a teherautó platójára sem tudtak fölkapaszkodni, úgy dobták föl őket a fogdmeg legények mint valami krumplis zsákot.

A teherautó üresen pöfögött el velük, hatalmasakat durranva, nem volt mit fölrakniuk rá. Elhurcolásuk l’art pour l’art embertelenség, öncélú kegyetlenség, a kommunista hatalomfitogtatás szimbóluma volt.

Európa máig nem tanult a második világháború szörnyűségeiből. 1945-ben a kommunisták ott folytatták, ahol a nácikkal abbahagyatták. Most a liberálisok, zöldek, globális nagytőkések gyakorolják ugyanazt „civilizáltan”.

Mérhetetlen szerénységem ellenére megemlítem, hogy 1985-ben (!) megjelent Szerelmes éveink című regényemben a kitelepítés eme szörnyű mozzanatát megírtam, amely azóta három kiadásban, majd százezer példányban jelent meg, tehát csak a mindenre képes magyar irodalom-történetírás tudja letagadni.

A csupa-szeretet Gyurkovics Tibor azt mondta: megsirattam hősnőd sorsát, irigylem tőled ezt a lányalakot, ezt a női csodát, mert ismerhetted, és úgy írtad meg, hogy az ember szíve megszakad érte.

Kati csak egy volt a sok tízezernyi kitelepített közül, de sorsa szimbólum: úgy eltűnt életemből, mint zsidó osztálytársaim.

Az elmúlt hat évtizedben sok Gulágról, Recskről, internáló-táborokból, kitelepítésekből szabadult túlélőt ismerhettem meg, szenvedéseiket, megkínzatásukat, megaláztatásaikat, de ami a legszomorúbb: szabadulásuk utáni nyomorgattatásaikat is. Többen elmondták, úgynevezett „szabad életük” sok tekintetben szánalmasabb kínlódás volt, mint elhurcoltatásuk állapota. A „párt” pöffeteg hatalomgyakorlása, a társadalomban pedig néha félelem, a rettegés taszítása jutott nekik osztályrészül. Valódi erkölcsi és anyagi kárpótlás pedig mindmáig úgyszólván semmi.

És mégis. Ezek az eredetileg heterogén kitelepítettek „homogenizálódtak”: olyan nagyszerű emberi tulajdonságokat bontakoztattak ki, amelyektől ámuldozok. A gyűlölet, a bosszúvágy teljességgel hiányzik belőlük. Ezek az emberek tényleg keresztények, valódi keresztények, a szeretet és a megbocsátás megtestesítői, stílusosan kifejezve: inkarnációi. És minden akadályoztatás ellenére túlnyomó többségük mégis sikeres ember, sikeres életpályával. A magyar társadalom, a magyar jövő kovászai. Efféle lelki emelkedettségre alkalmatlan volnék. Ha tudnám, ki vitette el U. K.-t, 60 év múltán is rútul elkapnám egy sötét sikátorban rozzant korom ellenére.

Mindennél fontosabbnak tartom azonban, hogy abban is egységesek, homogének, holott sokféle emberek, hogy tönkrealázott életükért nem honfitársaikat, nem a magyarokat kárhoztatják. Tökéletesen hiányzik belőlük a magyargyűlölet szenvedésükért, halottjaikért, megkínzottjaikért. Mert ők bölcsen tudják, hogy megszállt országban nem a nemzet, hanem a gaz idegen indulat dominál. Tudják ki a bűnös. Hazaszeretetük példamutató, csodálatos. Nemzetük iránti hűségük a szörnyű megpróbáltatások tüzében beretvaéles toledói pengévé acélosodott.

Szalay Károly