Magyarország nemet mond a háborúra és a béke pártján áll, ebben konzekvens az ukrajnai konfliktus kezdete óta, bár a véleményével sajnos igen egyedül maradt. A brüsszeli elit és nyugati szövetségesei ugyanis egyre inkább a háborús pszichózis hatása alá kerülnek, a háború elnyújtása után már annak eszkalációját is támogatják, a harmadik világháború fenyegető rémképe ellenére. A június 9-ei EP-választás vízválasztó lesz azzal kapcsolatban, hogy az Európai Unió a béke útjára lép-e inkább, vagy pedig a háborúéra, beláthatatlan következményekkel.

Hirdetés

A hazai indulók közül egyedül csak a jelenlegi kormánypártok azok, amelyek konzekvensen a béke pártján állnak, a baloldal összes formációja a háborút támogatja, ehhez csatlakozott új üdvöskéjük, Magyar Péter is.

Brüsszel kezdettől fogva a háború pártjára állt, ami magában foglalt a szankciós politikától kezdve az ukrán állam pénzelésén át a fegyverküldésig rengeteg mindent. Az Európai Unió, amely békeprojektként jött létre, a béke helyett azt választotta, hogy beavatkozik egy szomszédban zajló fegyveres konfliktusba, pénzzel és hadieszközökkel támogatva az egyik háborús felet. Az igencsak orwelli nevű európai békekeret – amelyet az uniós katonai missziók ellátása érdekében hoztak létre a költségvetésen kívül – immáron a háború elnyújtásának a célját szolgálta. Ráadásul Brüsszel a Krím-félsziget 2014-es orosz annektálása óta egyáltalán nem készült fel a konfliktus kiszélesedésére. Úgy fenyegetőztek szankciókkal, majd alkottak meg 13 szankciós csomagot, hogy egy papírfecni se állt a rendelkezésükre, amely ezen intézkedések európai gazdasági hatásait taglalná. Európa gazdasága rengeteg kárt szenvedett, ezzel szemben Oroszország nem gyengült meg érdemben.

Brüsszel azzal a hatalmas mennyiségű (a tagállami támogatásokkal együtt 120 milliárd eurót, vagyis a tőlünk visszatartott pénz hatszorosát meghaladó) támogatással sem tud érdemben elszámolni, amelyet tőle Ukrajna kapott. Miközben a tagállamoknak fillérre pontosan el kell számolniuk az uniós támogatásokkal, és ezt Brüsszel szokásos politikai nyomásgyakorlásához is szemérmetlenül felhasználja – gondoljunk csak az Európai Ügyészségre, a nekünk járó pénzek önkényes visszatartására –, addig Ukrajna esetén ilyen kétségei nincsenek. Bár az ukrán jogállam a háború hatására – valahol érthető módon – eléggé leépült, Brüsszel mégis úgy tesz, mintha semmi látnivaló nem volna ezzel kapcsolatban, simán tolja őket keresztül a bővítési folyamaton.

Korábban írtuk

Brüsszel saját önhazugságainak áldozata, ugyanis a háború elején senki se merte megkérdezni, Európa lakossága akarja-e támogatni ezt a konfliktust, felkészült-e áldozatokat hozni, akár jóléti, akár fizikai értelemben. A tavalyi ukrán ellentámadás katasztrofális kudarca, az oroszok fokozatos erősödése meg kellett hogy mutassa nekik, Ukrajna egyedül még nyugati támogatással sem tud katonai győzelmet aratni. Ezek az emberek aligha vakok erre a realitásra, de annak beismerése, hogy korábban tévedtek, katasztrofális következményekkel járna rájuk nézve. Nemcsak a karrierjüket tenné tönkre, de elképzelhető, hogy az európai adófizetők pénzének elkótyavetyélése kapcsán más típusú felelősségüket is megállapítanák.

Így aztán nem maradt más a brüsszeli elit számára, mint hogy megkettőzze a háború támogatását, még azon az áron is, hogy romba dönti Európát. Thierry Breton belső piacért felelős biztos Brüsszelben például arról beszélt május elején, hogy az európai védelmi iparnak „háborús gazdasági üzemmódba” kell kapcsolnia. Hangzatos szavak, de vajon ki szeretne ma jegyrendszert, végtelen hosszú munkaórákat, amelyekkel a hadigazdaság elkerülhetetlenül járna? Ursula von der Leyen eközben pedig már „háborús elnökként” pozicionálja magát, bár még hadserege sincs hozzá, ahogy – szerencsére – egyelőre háborúja sem. Mindemellett visszautalhatunk Macron francia elnök szavaira is, aki csapatok küldésével, atomfegyver bevetésével is fenyegetőzött Ukrajna kapcsán – mindezt úgy, hogy egyébként Franciaország messze nem vállalt akkora részt Ukrajna katonai támogatásából, mint például Németország.

Érdemes még szót ejteni az Európai Néppárt vezetőjéről, Manfred Weberről, aki Orbán Viktor és Macron szövetsége révén csúszott le az Európai Bizottság vezetéséről. Ez nem szegte kedvét, és továbbra is igyekszik megbízható elvtársként hozzájárulni a brüsszeli háborús pszichózis ébren tartásához. Legutóbb már az egész az egész EU-ban kötelező katonai szolgálatot vizionált, valamint „európai atomfegyvert” akart, hozzátéve, hogy készen kell állni minden eszköz bevetésére, hogy Oroszország ne győzhessen. Az általa vezetett Néppárthoz pedig csak úgy tartozhat valaki, ha három „alapvető értéket” betart, saját szavai szerint „Európa, Ukrajna és a jogállamiság pártján kell állnia”. Nem véletlenül hagyta ott a Fidesz ezt az áljobboldali, háborúpárti társaságot.

Ahogy arról már írtam, Magyarország Európán belül kisebbségben maradt a véleményével, még ha az európai lakosság döntő többsége támogatná is a békét. Ha idehaza nézzük, akkor is az látható, hogy a politikai paletta jobb oldalán vannak csak békepárti hangok. Az ellenzék előző projektje, Márki-Zay Péter még magyar katonákat is küldött volna Ukrajnába, a DK, Momentum és más dollárbaloldali pártok pedig egymást túlharsogva követelik a fegyverek küldését. Az Európa által küldött nehézfegyverek jelentős része mostanra már elpusztult, ezzel szemben Magyarország az elmúlt éveket katonai fejlesztésekkel, gyárak megnyitásával töltötte – ezeket a dollárbaloldal akkor még éppen kritizálta. Hazánkban most olyan katonai potenciál rejtőzik, amelyre a Soros-hálózat és Brüsszel a magyarországi dollárbaloldal segítségével akarja rátenni a kezét, semmissé téve az elmúlt évek kormányzati munkáját. Ahogy annak idején a Gyurcsány-kormány eltékozolta a Magyar Honvédség felszerelését, úgy adnák most is át az új harceszközöket.

Nemkülönben a háború pártján áll a legújabb ellenzéki üdvöske, Magyar Péter is, aki EP-listájára is csak kipróbált baloldali globalistákat vett fel: ki a Meta jogtanácsosa, ki az Európai Bizottság alkalmazásában áll, vagy épp „emberi jogi képzést” végzett. Bár szavakban igyekszik magától eltolni a háborúpártiságot, tanulva Márki-Zay példájából, nem tudja leplezni valós céljait. Többször kijelentette például, hogy az Európai Néppárthoz csatlakozna, ha kijutna az EP-be, ahol láthattuk, hogy alapérték Ukrajna támogatása Manfred Weber szerint, amelyet el kell fogadni a csatlakozáshoz.

Június 9-e sorsdöntő választás lesz, ahol mindennél fontosabb az, hogy békepárti képviselők jussanak ki, akik nem a konfliktus szélesedése felé mutató döntéseket hoznak, hanem az EU alapértékeit szem előtt tartva a békéért tesznek. Idehaza ezt a politikát csak a kormánypártok merik felvállalni. A szuverenista erők erősödése – még áttörés nélkül is – olyan jelentős politikai átrendeződést hozhat, amely megágyaz a konfliktus lezárásának Donald Trump novemberi, reménybeli elnökké választása után.

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője.