Újraéledő Tokaj

– Ön a harmadik hölgy a Borászok borászai sorában, 2014-ben Berecz Stéphanie, 2021-ben Bodó Judit volt a legjobbaktól a legjobbaknak megítélhető elismerésnek is nevezett díj kitüntetettje. Véletlen, hogy mindhárman tokajiak?

– Óriási elismerés ez a cím, hiszen a szakmától, a kollégáktól kapják a díjazottak, és nem egyetlen jól sikerült borért, hanem hosszú évek munkájáért. Megtiszteltetés az eddigi kitüntetettekkel egy csapatban lenni. Én itt születtem Hegyalján, soha nem gondoltam arra, hogy máshol éljek, és mindig borász akartam lenni, hiszen a családom nemzedékek óta művelte a szőlőt. A Kertészeti Egyetem elvégzése után a Degenfeld Szőlőbirtoknál, majd a Béres Pincészetnél dolgoztam, 2000-ben pedig megalapítottuk családi pincészetünket, a Tokaj Nobilist. Stéphanie-val és Judittal nemcsak kollégák, hanem barátnők is vagyunk, 2011 óta közös bort is készítünk Három Grácia néven. De vannak más borvidékekről is kolléganők az ötven legjobbnak jelölt borász között, bizonyára közülük is kerülnek majd ki díjazottak a jövőben. A mi sikerünkben meghatározó, hogy itt, Tokaj-Hegyalján a talaj, az éghajlat és a szőlőfajtáink egysége egészen különleges minőséget tud nyújtani. A díjat elsősorban annak köszönhetjük, hogy a Jóisten kegyelméből itt dolgozhatunk.

– Mitől különleges a tokaji bor?

– Utánozhatatlan, egyedi karaktere van. A két legfontosabb fajtánk a furmint és a hárslevelű, ezeket a történelmi Magyarország területén kívül nem ismerik, nem termesztik, tehát igazán a miénk. Ez eleve meghatározza a hegyaljai borok karakterét. A másik döntő tényező az ásványokban rendkívül gazdag vulkanikus talaj, ami határozottan megjelenik a borainkban, különösen a száraz tételekben. És van még valami: errefelé a régi épületek falai, a dűlők, szinte minden a borvidék legalább nyolcszáz éves történelméről mesél, ez bennünk van, és így a borainkban is megjelenik. Ősi örökséget gondozunk, ami hatalmas felelősség. Itt nem lehet akármilyen bort készíteni.

– Közmegegyezésesen a furmint a borvidék fő fajtája, de sokan titokban inkább a hárslevelűre esküsznek. Önnek melyik a kedvence?

– Nem tudnék választani. Bodrogkisfalud határában a Barakonyi- és a Csirke-dűlőben összesen hét hektáron négy fajtával dolgozunk, ezeket azért telepítettem, mert mindegyiket nagyon szeretem. A furmint nagyon sokoldalú, aszút éppúgy lehet belőle készíteni, mint pezsgőt. A hárslevelű nagy erénye a hosszú érlelhetőség, talán még alkalmasabb erre, mint a furmint, emellett csapadékosabb évjáratban is biztonsággal termelhető. Évek óta minden évben dűlőválogatást is készítünk belőle. A Decanter című nemzetközi szaklapban 2021-ben az év borai közé két magyar bort választottak be, az egyik az egri St. Andrea pincészet 2019-es bikavér superiorja, a másik a mi 2018-as Barakonyi hárslevelűnk. A sárgamuskotály a kirobbanó illatával hódít, a kövérszőlő pedig kiemelkedően jó cukorgyűjtő fajta. 2015 óta egyébként minősített bioműveléssel dolgozunk, nem piaci megfontolásokból, hanem abban az évben telepítettem egy kis parcellát. Még a nagypapám vette sok évtizeddel korábban, de mivel akkoriban elég volt kézfogással megpecsételni az egyezséget, nem került hivatalosan a nevére. Hosszú utánajárás után másodszor is megvettem a területet, amit nagyjából ötven éve nem művelt senki, tehát nem volt vegyszerezve. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy nem akarok több vegyszert kifújni sem ott, sem a többi területünkön.

– Tokajt a közvélemény az aszúval és a szamorodnival azonosítja. Szükség van a száraz borokra és a pezsgőre?

– Az évszázadok alatt mindig is készítettek itt száraz bort, de a kommunizmusban az édes borok mögött másodlagos jelentőségűnek tekintették ezeket. A 2000-es évek elején Szepsy István fordította a figyelmet a száraz borokra, a világ változásait megértve felismerte, hogy ezekre a termelési és a piaci oldalt nézve egyaránt nagy szükség van. Több lábon kell állnunk, csak az édesből nem fogunk tudni megélni. Márpedig egy borvidéknek, egyáltalán, egy térségnek akkor van jövője, ha az ott élő emberek meg tudnak élni a munkájukból, el tudják tartani a családjukat. Tehát ez társadalmi kérdés is. Az időjárási viszonyok változása is egyre kevesebb édes bor készítésére ad lehetőséget. A fogyasztói reakciók igazolták a döntés helyességét, én nagyon sok száraz bort exportálok a világ minden tájára Amerikától a Távol-Keletig. Ami a pezsgőt illeti, a talajunk, a klímánk és főleg a furmint erre is tökéletesen alkalmas. Én az elsők között, 2009-ben kezdtem pezsgővel foglalkozni, az akkori akadályozó jogi környezet miatt úgy, hogy az alapbort elvittük Budafokra Szentesi Józsefhez, aki legálisan tudott belőle pezsgőt készíteni. Szerencsére 2013-ban megváltozott a törvény, és mivel 2015-ben meg tudtam venni a megfelelő gépeket, így azóta minden mozzanatában itthon készül a pezsgőnk. Az emberek érdeklődnek iránta, szerencsére mára eljutottunk oda, hogy nem csak szilveszterkor bontunk pezsgőt, hanem akár vasárnap délelőtt is.

– De azért még mindig az aszú a koronaékkő.

– Ez kétségtelen, ez a világ legjobb, legértékesebb természetes édes bora, amit először egy 1572-ből származó hagyatéki leltár említ írott formában, vagyis közel ötszáz éves hagyományról van szó. Az aszúszemeket ma is kézzel csipegetjük ki a fürtökből, ezt nem lehet gépesíteni, sem mesterséges intelligenciával szüretelni. Remélem is, hogy a jövőben sem lehet majd.

– A hagyomány nem változik, a borvidék azonban nagy utat tett meg a rendszerváltozás éveitől máig. Hol tart ma Tokaj-Hegyalja, elérte az őt megillető pozíciót?

– Még nem vagyunk teljesen a helyünkön, de arrafelé tartunk. A tokaji név ismert és elismert a borkedvelők körében, sőt, talán azon túl is. Ez nagy előny, mert még ha nem is tudnak rólunk sokat, nem kell sokat magyarázkodni, könnyen szóba állnak velünk a kereskedők, a fogyasztók külföldön is. A népességmegtartó erőt viszont jelentősen növelni kell. Ránk borvidékként külön is súlyos csapást mért Trianon. Addig az Erdélyből Felvidéken és Lengyelországon át egészen a Baltikumig tartó kereskedelmi főútvonalak haladtak át a borvidékünkön, közel és távol itt volt az egyetlen átkelőhely a Tiszán. A békediktátum miatt a megcsonkított Magyarország északkeleti sarkába kerültünk, természetes kapcsolódásaitól, gazdasági érhálózatától megfosztott peremvidék lettünk. A kommunizmusban többek között ideológiai nyomásra addig ismeretlen fogyasztási szokások alakultak ki, elvágtak minket a piacainktól, megsemmisült a borvidéket korábban jó gazdaként fenntartó arisztokrata réteg, amely képes volt megélhetést adó jó áron értékesíteni a kiváló tokaji bort. Ebből a helyzetből kellett a hagyományainkat megtalálva újratervezni a borvidéket. A borok, pezsgők minőségét illetően nincs okunk panaszra, de még nagyon sok infrastrukturális elmaradásunk van. A rengeteg extra munkával és ráfordítással készülő aszú piaci ára még messze nincs a megfelelő pozícióban, ebben is fejlődnünk kell. De alakulunk, sok turisztikai beruházás kezdődött nálunk, ma már minőségi szálláshelyek és kiváló éttermek is várják a vendégeket Hegyalján. Fejlődünk, meglátjuk, hogy mindez milyen arányban tudja itthon tartani vagy hazacsábítani a fiataljainkat.