Észrevette a vendéget. Persze, Szonta, az öreg táltos, akiről az a hír járta, hogy megmondja a jövendőt. Dömös nem hitt az ilyesmiben, de nem szólt semmit.

Vacsora után a táltos hanyatt dőlt a székén, szemét égnek emelte; a gyertya lángja félelmetesen hajladozott.

– Látok – kezdte az öreg. – Látom a jövőt. A huszonegyedik századot. A közbeszéd nem a szerelemről, a szépségről és a családról szól, hanem folyton a buzikról…

– Ejnye, Bese fia Szonta, mi az a buzi? – kérdezett bele Dömös bosszúsan, hogy már az elején nem érti.

– Olyan férfi, aki nem a nőkkel hál…

– Eridj már, Szonta, ilyen férfi nincs is. No, ha ennyi igaz minden jóslatodból…

– Ne bántsa a táltost, édesapám – kérte kipirult arccal a kicsi Gyécsa –, hallgassuk tovább a mesét!

– A lótolvajt nem akasztják – folytatta révülten az öreg –, hanem pátyolgatják. Ehelyett azokat üldözik, akik becsületesek, a rend őrei az aberráltakat védik a többiektől. A francok, teutonok, britek mind megvesznek, és balgaságokat beszélnek. Az angyalcsinálók szabadon dolgozhatnak, még drukkolnak is nekik. A nők nem szülnek gyereket, az apák nem adnak pofont a szemtelen kölköknek, a tanítókból gúnyt űznek. Az emberek holmi papirosokért dolgoznak, amit ráadásul meg sem kapnak, mert nem nekik fizetik ki, hanem a bankoknak, s ha hozzá akarnak jutni a saját pénzükhöz, abból a bank levon egy csomót. Már senki sem tud disznót vágni, kotlóst ültetni, tüzet csiholni, lekvárt eltenni, barázdát szántani, tüzelőt hasogatni…

A játék nevetésbe fulladt.

– Ennyi blődséget hogy bírtál kifundálni? – vágta oldalba Dömös a szomszédját.

Amaz csak kacagott. De szája szegletében keserű mosoly vibrált.

Ungváry Zsolt