Leginkább azért, hogy lássam a szemeket, arcokat, érezzem a rezdüléseket, s halljam zárt körben Orbán Viktort. No meg azért, mert a 2014-es április 6-i országgyűlési választások előtt talán ez lesz az utolsó kötcsei piknik, ahol a miniszterelnök elszámol, mint a politikai elit első embere, a kultúra és tudomány elitjének második kormányának kultúraformáló tevékenységéről. Kíváncsi vagyok.

Kötcsére talán 2010-ben mentem volna még el, amikor Orbán azt a bizonyos centrális erőteret felvázoló beszédét mondta el, még a választások előtt, s ami valójában céljait leíró, credóját is tartalmazó programatikus beszéde volt. Az utána jövők már aktuálpolitikai üzenetekkel tűzdelt miniszterelnöki beszédek voltak, devizahitelekről, munkanélküliségről, no meg hol IMF-et szerető, hol elutasító gazdaságpolitikáról, és persze államadósságról, ami ellen a kötcsei értelmiség is fel kellett vegye a harcot, és „nagyon komolyan kell vegye, mert ha mi nem győzzük le az államadósságot, akkor az győzi le Magyarországot” és hasonlók…

Kötcsén tehát a miniszterelnök formálisan találkozott a jobboldali értelmiség véleményvezéreinek egy részével, de valójában a találkozó célja nem a párbeszéd volt, hanem az, hogy a miniszterelnök elmondja az amúgy is ismert kormánykommunikációs „előrét” a jelenlévőknek, hogy azok aztán a maguk információs hálójában zúgják azt, ahogy csak bírják.

Vagyis a meghirdetett kormányzati harchoz edzett értelmiségi katonák kellettek az elmúlt három évben, akik szellemi katonáskodást folytattak vezényszóra. Csakhogy az idei kötcsei beszéde a miniszterelnöknek már nem maradhat az előző három alkalom kerékvágásában.

Vissza kell nyúlni a programhoz, amit 2010 februárjában hirdetett meg. S el kell mondani, hogy mi a helyzet a kultúra, a felsőoktatás, a tudomány és a művészetek finanszírozása terén, ahogy a hatalom és erkölcs viszonyára is vissza kell tekinteni, miként a centrális politikai erőtér koncepciója is újraértelmezésre szorul az elmúlt három és fél év tekintetében.

De, ahhoz, hogy világos legyen, hogy milyen elvárásokkal volt s van még mindig a magyar értelmiség a politikai elit, s annak vezetője iránt, érdemes felidézni Orbán eddigi talán legjobb, 2010 februári elemzésének legfontosabb elemeit.

Orbán alaposan elemezte a baloldali elit bukásának az okait: „(…) véleményem szerint nem egyszerűen arról van szó, hogy egyfajta kormányzati leszereplés következett be a baloldalon, hanem a kormányzati leszereplés egyúttal diszkreditálta a szociálliberális értékrendű kultúrateremtő közösséget is. Lehet, hogy ez túl szigorúan hangzik. Lehet, hogy akik érintve érzik magukat, ezt a megállapítást nem tartják igazságosnak, mert úgy vélik: mindentől függetlenül ők azért még jó regényeket írtak. Ezt majd eldönti a szakma, illetve az olvasók. Mindent egybevetve azonban valamilyen mértékben mégiscsak részt vettek annak a közgondolkodásnak a kialakulásában és kialakításában, amely ide vezette az országot, és most, amikor kiderült, hogy ez csődöt mondott, vállalni kellene, hogy ez bizony az ő tevékenységük csődje is egyben.”

Kimondva-kimondatlanul a miniszterelnök a baloldali elit leszereplésének origóját abban látta, hogy kiszolgálta a baloldal hatalomrendszerét, s nem emelte fel a szavát, elsősorban erkölcsi megítélésű ügyekben. Ha ezt megtették volna, akkor csak a hibás kormányzati cselekvések maradtak volna magukra, de kimenekítették volna ezzel az egész baloldali közösség számára az erkölcsi megmaradás lehetőségét. Ám, ez elmaradt. Vajon ma a jobboldali értelmiség hogy áll e téren?

De vissza a beszédhez: „Meggyőződésem szerint tehát nem egyszerűen a kormányzat leszerepléséről van szó, hanem a kormányzás szellemi és értékalapjainak megrendüléséről. Az emberek ugyanis nemcsak azt gondolják, hogy a kormányzat leszerepelt, hanem azt is, hogy az a két gondolat, amire a maga szellemi identitását építette, ugyancsak megbukott. Az egyik ilyen pillér az individuum és a közösség közötti viszonyrendszer egyensúlya. A közvélemény úgy érzékeli, hogy ez a viszonyrendszer megbillent az individuum irányába, aminek például mindennapi tapasztalata, hogy fölbomlott a közrend. De hasonlóképpen bukott meg a jelenlegi kormányzás szellemi alapjait jelentő tételrendszer másik pillére is. Ez pedig a tudományos kapitalizmus bukása, a piac mindenhatóságába vetett hit – amiről kiderült, hogy nem igaz, és szintén megbukott, itthon és világméretekben is.”

Orbán helyesen vázolta azt is, hogy a 2010-es választások korszakhatárt húznak a megbukott hatalmi rendszer és egy új nemzetpolitika között. Akkor nyilván még csak a célok – tisztán – fogalmazódtak meg, amikről szeptember 15-én már az eltelt évek függvényében kell majd ítéletet mondani.

De érdemes felidézni azt is, hogy mit mondott a miniszterelnök a hatalomépítésről, annak baloldali jellegéről és bukásának szükségességéről: „Egy hatalompolitikai rendszernek három forrása van; három formában, három dologgal kell etetni, hogy újratermelődjön: pénzzel, ideológiával és szavazattal. Pénzforrásként a szocialisták 1990 után kitalálták a privatizációt, majd miután elfogyott az eladható vagyontárgyak köre, a külföldi hiteleket vetették be mint hatalompolitikai rendszerük finanszírozási forrását. Megalkották az ideológiát is: kiépítettek egy saját médiát, magukhoz láncoltak egy értelmiségi holdudvart, amelynek képviselői aztán axiómaszerűen fogadtatták el a társadalommal, hogy a baloldaliság eredendően természetes állapota az embernek; minden, ami baloldali, az evidensen modern és a jövőhöz tartozik; s ezzel szemben ami nem baloldali, az definíciószerűen maradi. Ami pedig a baloldal hatalompolitikai rendszerének szavazatokkal való utánpótlását illeti, egy intellektuálisan rendkívül izgalmas, ám végtelenül kártékony megoldást találtak ki. Ennek lényege, hogy miközben az államot minden olyan területről kivonták, ahol valójában szükség lett volna rá (piacfejlesztés, egészségügy, oktatás stb.), egyfolytában növelték a járadékok és egyéb juttatások formájában állami forrásokból élők számát.”

Nyilván Kötcsén az elmúlt ciklus hatalomrendszerének elveiről is szó esik majd, s a miniszterelnök remélhetően az új rendszer fenntarthatóságáról, finanszírozhatóságáról és szavazatokkal való ellátásáról is elmondja véleményét hét hónappal a választások előtt. E kérdéseket annál is inkább fel kellene vesse a miniszterelnök, merthogy az MSZP végső bukását a következő okokban látta 2010-ben: „A kérdés úgy hangzik ezek után: miért omlott össze ez a rendszer? A válasz pedig banálisan egyszerű: a baloldal hatalompolitikai rendszere egész egyszerűen nem volt többé finanszírozható. Még ideológiával úgy-ahogy finanszírozható lett volna, de a kormányzásból fakadó, szükségszerűnek tűnő pénzügyi döntések olyan karakterűek voltak, amelyek éles ellentétben álltak azzal az ideológiával, amelynek a nevében ezt a hatalompolitikai rendszert fenntartották. Egyszerűbben fogalmazva: saját választóik érdekeivel szöges ellentétben álló döntéseket kellett hozniuk, és ez fölmorzsolta őket. Ez először népszerűtlenséget okozott, aztán imázsválságot. Elkezdték őket nem szeretni, aminek aztán egyenes következménye lett az identitásválság, (…)”.

Ezen felvetések után fogalmazta meg akkor még az ellenzék vezéreként Orbán, hogy a megosztó duális rendszer helyébe egy új nemzeti, centrális erőteret kell képezzen a jobboldal. Bár Orbán ezt nem mondta, de ekkor mindenki valami nagy nemzeti konszolidációra gondolt, valami olyanra, mint ami – talán egyedüliként e ciklusban – a kettős állampolgárság kapcsán valósult meg. Gyurcsányon és néhány követőjén kívül végül minden párt megszavazta a kettős állampolgárságot. Centrális erőteret képezve, de csak ebben az ügyben. Minden másban fennmaradt a duális világ, s újra és újra értékválságokkal küszködünk, amit 2010-ben még programszerűen tartott elkerülendőnek a miniszterelnök.

„Nincs egyetlen olyan közös érték, közös cél ebben a duális erőtérben, amit mind a két fél elfogadna, hanem folyamatos harcok zajlanak a legalapvetőbb kérdésekben is.” Majd jött az a gondolatsor, amelyet ma ugyancsak másként láthatunk, mint amit akkor e szavak mögé gondoltunk. „A legutóbbi időkig valóban ez a duális erőtér jellemezte a magyar politikai viszonyokat. Napjainkra azonban megszűnni látszik a rendszer dualitása, s egy centrális politikai erőtér van kialakulóban, ami egyrészt a jobboldali konjunktúrának, másrészt a mi megerősödésünknek köszönhető. Hogy így néz-e majd ki ez a politikai erőtér a választásokat követően is, azt nem tudom, csak szeretném, ha így nézne ki. Annyi azonban bizonyos: megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli” – mondta a miniszterelnök.

Hogy mit jelentett akkor a centrális erőtér képzete? Hogy mit gondoltunk akkor róla és ma mi sejlik belőle?

„Szépen, nemesen és választékosan márpedig nem lehet élni, ha az elit az önteltség állapotában van. Akkor sem, ha az önelégültség, akkor sem, ha a törtetés állapotában van, akkor sem, ha az állandó támadás, vagy éppen a szorongás állapotában leledzik, s akkor sem, ha a számonkéréstől való félelem, az önvédelmi reflexek vagy az állandó önigazolási kényszer határozza meg mindennapjait. Ezt mind el kell kerülni” – hirdette meg 2010-ben Orbán Viktor.

S hogy ma hogy állunk ezzel? Hogy az önelégültség, a törtetés vagy némelyek épp a szorongás állapotában vannak-e? Talán a kötcsei pikniken választ kapunk.

Zárug Péter Farkas

politológus