Itt, a béke szigetén

Benne vagyunk egy olyan folyamatban, amiről lehet, hogy tíz év múlva azt fogják mondani, ez már a harmadik világháború előeseményeihez vagy kezdeti eseteihez tartozott, mondta Orbán Viktor miniszterelnök a múlt vasárnap este a Patrióta nevű YouTube-csatornán megjelent interjúban, ahol Bohár Dániel kérdezte. A miniszterelnök ezúttal nem volt derűlátó. „Ha a Brüsszelben kialakult háborús pszichózisból, a háborús örvényből nem tudjuk kiragadni az európai politikát, akkor lehet, hogy úgy írják majd meg ezeknek az éveknek a történetét, mint egy nagy európai világháború első egy-két évének epizódjait” – mondta, hozzátéve, hogy azt „az európai uniós törekvést, hogy belenyomjanak bennünket a háborúba, már kiismertük, és az azzal szembeni ellenállás technikáit is kidolgoztuk”. Most azonban egy új szakasz jön: „…ez a NATO, ez a nehezebb dolog.”

Itt van például a litván külügyminiszter múlt heti nyilatkozata: „Litvánia készen áll arra, hogy részese legyen egy olyan koalíciónak, amelyet Franciaország vagy egy másik ország vezet, és amely ukrán területen folytathatna kiképzést.” Ami a litván külügyminiszter szerint nem vezetne eszkalációhoz, hiszen nem lenne katonai küldetés. Valóban nem vezetne, mert ez már maga az eszkaláció. Az oroszokat nem ajánlatos hülyének nézni.

Ugyanis ha ma valóban lesznek tényleges katonai akciók a NATO vezényletével, most divatos, álszent kifejezéssel úgynevezett Ukrajna-missziók, abból a NATO eredeti, védelmi doktrínájához ragaszkodva is nehéznek látszik kimaradni, miközben továbbra is a NATO jelenti tagjai számára a biztonságot. A miniszterelnök ennek ellenére reményét fejezte ki, hogy a mostani háborús készülődés közepette valahogy sikerül megoldást találni arra, hogy Magyarország továbbra is a békét képviselje a katonai szervezetben: „Hátha az, ami Tiszának vagy Horthynak nem sikerült, nekünk sikerülni fog” – tette hozzá Orbán Viktor.

Nem túl biztató szavak. Két világháború nagyhatalmi készülődésében, azok „előeseményei” során Magyarország nem talált kitörési pontot, és belesodródott a konfliktusba. Van azonban egy döntő különbség, amiben okkal reménykedhetünk. A két korábbi alkalommal a háborúba lépésről különböző, de mára jól feltárt okokból a magyar politikai és katonai vezetés végül is maga döntött. Az első alkalommal hadat üzentünk a „kutya Szerbiának”, a második alkalommal a meglehetősen kétes hátterű kassai bombázásokat követően pedig (nem kevés kényszer hatására) a Szovjetuniónak.

Ma azonban más a helyzet. Az Orbán-kormány következetesen és megtörhetetlenül a béke pártján áll, elutasítja a háborús készülődéseket, és sürgeti a szemben álló felek közötti fegyverszüneti tárgyalások megkezdését. Ez az európai háborús hisztéria közepette nem tűnik könnyűnek, kivált amikor látjuk, milyen brutális módon támadták meg Szlovákia békepárti miniszterelnökét, Robert Ficót. Azonban mégis reményteli a helyzet, mert a magyar kormány nincs egyedül. Hatalmas tömeg békeakarata ad erőt a háborús készülődéssel való szembenálláshoz.

A szombati Békemenet küldetése éppen ez, hogy ez az akarat láthatóvá váljon belföldön és külföldön egyaránt. Eddig is minden alkalommal, de most különösképpen igaz, hogy minden a Békemeneten részt vevő polgár a jelenlétével történelmet ír, mert ez az a pillanat, amikor a tömegbe sűrűsödött egyéni akaratok megmenthetik a világot. Ez a tétje a szombati Békemenetnek. Nem több, nem kevesebb.