Fegyverszünet

Amikor 1918. október 31-én egy csoport katona behatolt a Hermina úti Róheim-villába és meggyilkolta Tisza István korábbi miniszterelnököt, a gyilkosok és felbujtóik legfőbb vádja az volt, hogy Tisza vesztes háborúba vitte Magyarországot. Holott legföljebb azzal vádolhatták volna, hogy nem elég kitartóan és eltökélten ellenezte a Monarchia, benne Magyarország hadba lépését. Mert hiszen ellenezte, ez ma már bizonyított tény, mint ahogy az is, hogy végül engedett a hatalmas nemzetközi nyomásnak. Sok százezer halott és az ország kétharmadának elvesztése lett az ár, amit ezért Magyarországnak fizetnie kellett.

A baloldali történetírás ma is azzal vádolja Horthy Miklóst, hogy újabb háborúba vezette az országot, holott inkább az a vád állná meg a helyét, hogy a kormányzó nem volt képes ellenállni a német, részben pedig hazai nyomásnak, és beleegyezett a háborús magyar részvételbe. Újabb százezrek halála, az ország lerombolása és kirablása lett az ára ennek a beleegyezésnek. Ez a keserű magyar tapasztalat: a nagyok háborújából a kicsi és közepes országok vesztesen kerülnek ki, hacsak nem forgatják úgy a köpönyeget, hogy mindig a győzelemre álló mellett sorakozzanak föl.

A nagyok most újra egymásnak feszülnek, újra reális közelségbe került, hogy a fegyverek erejével döntsék el a vitáikat. Ám ez sem a mi háborúnk, még erkölcsi szempontból sem. Az atomháborút nem lehet megnyerni, Oroszországot hagyományos fegyverekkel pedig csak az ország teljes lerombolása árán lehetne legyőzni, addig a megszerzett területekről lemondani önként soha nem fog. Ezért az ukrajnai háború egyetlen erkölcsileg elfogadható kimenetele az azonnali fegyverszünet azon a határvonalon, ahol most a felek szemben állnak.

A Nyugatnak megvan a lehetősége, hogy a feleket ennek elfogadására szorítsa: Ukrajnát támogatással, Oroszországot fenyegetéssel. Ha ehelyett a háborút választják, azzal számoljanak el a saját népük előtt. De Magyarországnak ezért háborúba mennie nem szabad. Amíg a választók úgy akarják, nem is fog.